Néhány évvel ezelőtt egy csendes, esős kedd estén a monitor előtt ragadtam, és hagytam, hogy az online videómegosztó algoritmusa sodorjon magával. Aztán hirtelen egy addig sosem látott, monokróm fotó derengett fel a kijelzőn: fekete-fehérben mosolygó japán nő, felette letisztult betűkkel a cím: Plastic Love. Amikor megszólalt az a feszes funk basszus és a pezsgő rézfúvósok kísérete, egy szempillantás alatt egy neonfényben úszó, sosem látott éjszakai Tokióban találtam magam. Nem voltam egyedül. Világszerte tízmilliók éltek át kísértetiesen hasonló beavatást, miközben egy évtizedekig fiókban pihenő zenei világ váratlanul letarolta a nemzetközi popkultúrát.
A funk, a soul, a jazz és a nyugati pop ritka találkozása ez, amely a gazdasági csúcsra érő 1970-es és 80-as évek tokiói vibrálását sűríti magába. Feltámadása pedig a digitális algoritmusok és a mai hallgatók megnyugvást kereső, nosztalgikus vágyának különös összefonódása.
Mi az a city pop, és miért szól olyan ellenállhatatlanul finoman?
Nem könnyű szigorú zenei kategóriák közé szorítani ezt a hullámot, hiszen a city pop eredetileg nem zárt stílusirányzatként indult Japánban, sokkal inkább egy életérzést testesített meg. A hetvenes évek derekától kezdve azokra a kozmopolita, felnőtteknek szánt dalokra ragasztották rá a kifejezést, amelyek maguk mögött hagyták a tradicionális, balladisztikus enka hagyományait, hogy bátran merítsenek a tengerentúli trendekből.
A hangszerelésben a nyugati soul, a funk, a lágy yacht rock, a jazz fúzió és az igényes diszkó legjava olvadt egybe. Maguk a zenészek elképesztő műgonddal dolgoztak. Tokió stúdióiban az akkori legprofibb sessionzenészek gyűltek össze éjszakánként, hogy olyan gazdag harmóniákat és selymes akkordsorokat rögzítsenek, amelyek egyszerre hatottak azonnal fülbemászónak és zeneileg bravúrosnak. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a csendnél is beszédesebb: miért működik olyan jól az ambient zene a podcastokban és a történetmesélésben elemzésében megfigyelhetjük az aprólékos hangszerelés erejét, itt is a rétegek precíz egymásra épülése adja az igazi mélységet.
Akusztikai oldalról a kristálytiszta ének és a patikamérlegen kicentizett ritmusszekció hozza létre ezt a lebegést. Ragyogó szintetizátorfutamok és emlékezetes dallamívek teszik azonnal dúdolhatóvá a felvételeket – pontosan úgy ragadnak meg a fejünkben, mint egy igazi fesztiválsláger, ahogyan például az is történik, amikor így szól alexander rybak előadásában az idei eurovízió győztes dal átdolgozása.
A tokiói gazdasági csoda és a csillogó metropolisz hangjai
A korszak történelmi háttere nélkül szinte lehetetlen megérteni ezt a hangzást. A hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján Japán a modern kor egyik leglátványosabb gazdasági expanzióján ment keresztül, és a jóléti mámor a mindennapi élet minden szegletébe beköltözött. Tokió hirtelen a technológiai jövő fővárosa lett: felhőkarcolók nőttek az ég felé, a kabátzsebekben megjelent a frissen debütáló Sony Walkman, a széles sugárutakon pedig áramlottak az új sportautók.
Pénz szinte mindenre akadt, a kiadók pedig nem fukarkodtak a költségvetéssel. Nemegyszer harmincfős szimfonikus zenekarokat, komplett fúvósszekciót vagy közvetlenül Los Angelesből átreptetett stúdiózenészeket béreltek fel egy-egy album kedvéért. Ez az optimista, gondtalan atmoszféra olyan kulturális virágzást indított el, amely jól párhuzamba állítható a filmművészeti aranykorokkal, ahol a fellendülés és a társadalmi átalakulás kéz a kézben járt — ahogyan a titkok a családban – a svéd filmművészeti csoda körképe is megvilágítja a művészeti közegek virágzását.
A lemezborítók vizuális világa is ezt a felhőtlen eleganciát sugározta. Hiroshi Nagai vagy Eizin Suzuki grafikáin pálmafás partok, medencék mellett csillogó kabriók és napfényes villák tűntek fel, megragadva a felhőtlen városi luxus vágyálmát.
Algoritmusok és vaporwave, avagy egy váratlan globális reneszánsz
Sokáig úgy látszott, a city pop csupán egy letűnt, nosztalgikus fejezetként marad meg a japán zenetörténetben. Amikor a kilencvenes évek elején hirtelen kipukkadt a gazdasági lufi, a nagyszabású stúdióprojektek helyét átvette a karcosabb J-rock és az olcsóbban előállítható elektronika. A nagy nemzetközi áttörésig egészen a 2010-es évek közepéig kellett várni, amikor a hálózat mélyén furcsa folyamatok indultak el.
Fiatal elektronikus producerek kezdték darabokra szedni, lelassítani és újrakeverni a régi japán vinileket. Ebből a kreatív kísérletezésből született meg a vaporwave, majd annak táncosabb hajtása, a future funk. Ez a zenei vonal már nem lineáris történetekben gondolkodott; inkább egy furcsán melankolikus, szürreális hangulatot idézett meg, valahol a felhőtlen szórakozás és a rejtélyes idegenség határán egyensúlyozva — hasonlóan ahhoz, ahogyan a warm bodies (2013) avagy “r”(ómeó) & júlia vegyíti a romantikus könnyedséget a műfaji sötétséggel.
Idővel a hallgatók elkezdték felkutatni az eredeti mintákat. Ekkor lépett a képbe a YouTube ajánlórendszere. A kód gyorsan felismerte, hogy aki belehallgat egy ilyen számba, az szinte transzba esve ül a gép előtt órákon át, így elkezdte világszerte a kezdőlapokra pakolni a lemezborítókat. Elhozta azt a fajta tiszta, nosztalgikus nyugalmat, amiről az édes élet – avagy a cölöp mélyre süllyed sorai is mesélnek a maguk egyedi látásmódjával.
A dal, ami mindent elindított a kétezres évek végén
Semmi sem testesíti meg jobban ezt az internetes újjászületést, mint Mariya Takeuchi 1984-es felvétele, a Plastic Love. A dalt az énekesnő férje, a zseniális multiinstrumentalista Tatsuro Yamashita hangszerelte meg, kikeverve a funk, a diszkó és a pop ellenállhatatlan elegyét. A szöveg a nagyvárosi magányról, az eldobható kapcsolatokról és a törékeny illúziókról vall, miközben a groove azonnal táncra bír.
Különös látni, miként válhat egy régen eltemetett dal pillanatok alatt globális himnusszá. A fizikai hanghordozók virágkorában sok ritkaság évtizedekre láthatatlan maradt a nagyközönség elől, pont úgy, ahogyan azt a rejtett sávok aranykora: amikor a lemezek végén még valódi titkok vártak ránk történeteiben láthattuk. A Plastic Love esetében azonban az Alan Levenson által lőtt rejtélyes portré és az ajánlórendszer találkozása olyan organikus lavinát indított el, amely hetek alatt nézettségi rekordokat döntött.
Kulturális élmények váratlan összekapcsolódása ez, ami épp olyan gyorsan belopja magát a szívünkbe, mint egy elsőre szokatlan ízvilágú fogás, amilyen a szaftos fülöp-szigeteki csirke adobo: az ecetes-fokhagymás egytálétel, ami pillanatok alatt a kedvenced lesz mindenki számára, aki nyitott az egzotikus felfedezésekre.
Korszakos előadók és dalok, amelyeket érdemes felvenned a lejátszási listádra
Amikor valaki először vág bele a city pop feltárásába, könnyen elveszhet a tengernyi vinyl és elfeledett név között. Mariya Takeuchi és Miki Matsubara legismertebb slágerein túl bőven akadnak még lenyűgöző szerzemények – az alábbi áttekintés ideális tájékozódási pontot kínál a kezdetekhez.
| Előadó | Kiemelkedő dal | Kiadási év | Főbb stílusjegyek |
|---|---|---|---|
| Miki Matsubara | Mayonaka no Door / Stay With Me | 1979 | Lágy jazz-pop nyitány, dinamikus refrén |
| Tatsuro Yamashita | Sparkle | 1982 | Legendás funk gitárriff, nyári atmoszféra |
| Mariya Takeuchi | Plastic Love | 1984 | Melankolikus diszkó, virtuóz basszusjáték |
| Taeko Onuki | 4:00 AM | 1978 | Kifinomult fúziós jazz, soulos vokálok |
| Anri | Remember Summer Days | 1983 | Pezsgő szintipop, tengerparti életérzés |
Kiindulásként tökéletes Miki Matsubara klasszikusa. A dal pár éve a TikTokon kapott új lendületet, amikor fiatalok kamerák előtt figyelték meg japán szüleik meghatottságát a régi dallamok hallatán: az arcokra kiülő felismerés és a nosztalgia teljesen magával ragadó volt.
A gyűjtemény másik tartóoszlopa Tatsuro Yamashita For You albuma. A felvezető Sparkle minden idők egyik legfeszesebb funky gitártémájával indul. Ennek a lemeznek a könnyed eleganciája úgy simul a hallójáratokba, ahogyan egy finoman kiválasztott illat válik a megjelenésünk részévé — a nüanszok fontossága itt is megmutatkozik, akárcsak akkor, mikor azt keressük, hová érdemes fújni a parfümöt a csuklón kívül a természetes és tartós hatásért a harmonikus összhatás kedvéért.
Éjszakai utazásokhoz pedig keresve sem találni jobbat Taeko Onuki Sunshower lemezénél. Ahogy az autóvezetésnél sem hagyhatjuk figyelmen kívül a mechanika megbízhatóságát, és tudjuk, miért érdemes kétévente lecserélni a fékfolyadékot még kevés futásteljesítmény mellett is a zökkenőmentes haladásért, úgy zenehallgatóként is élvezet felfedezni azt a kompromisszummentes stúdióprecizitást, ami ebből az albumból árad.
Hogyan merülhetsz el a műfajban a digitális streamingtől a bakelitvadászatig?
Elmerülni ebben a hangzásban ma már sokkal kényelmesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt. Korábban a szigorú japán szerzői jogi korlátozások miatt alig lehetett legálisan streamelni ezeket az albumokat az anyaországon kívül, mára viszont a zenemegosztók felismerték a keresletet, és feltöltötték a digitálisan felújított katalógusokat.
Érdemes először kurátori playlistekkel indítani a böngészést, megelőzve a bőség zavarából fakadó tanácstalanságot. Ebben jó mankó lehet a digitális zenei káosz felszámolása: így találhatsz rá újra az elfeledett kedvenceidre útmutatója, amivel rendet tehetünk a virtuális gyűjteményünkben.
Ha a fizikai formátumok vonzanak, készülj fel egy komolyabb vadászatra. A vinyl rajongói közt valóságos kincsnek számítanak az eredeti japán city pop lemezek, és a ritkább példányokért manapság több tízezer, nemritkán százezer forintot is elkérnek a másodlagos piacokon. Szerencsére a kinti kiadók is kapcsoltak, így az utóbbi években egyre több legendás album kap hivatalos újrakiadást.
A műfaj olyan mély audiovizuális utazást nyújt, ami vetekszik az interaktív szórakoztatással, akárcsak amit a mozgássimulátorok és digitális élményközpontok: hogyan hozzuk ki a legtöbbet a virtuális száguldásból adhatnak a modern technológia világában. Semmilyen zenei előképzettség nem kell hozzá: a city pop egyszerűen működik – akár esti vezetés közben, akár a laptop előtt ülve merülsz el benne.
Gyakran ismételt kérdések (GYIK)
Szükséges japánul tudnom ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam a city popot?
Egyáltalán nem. A varázs a lüktetésben, a komplex hangszerelésben és az egyedi atmoszférában rejlik, a fülbemászó refrénekbe pedig amúgy is rengeteg angol kifejezést fontak bele a szerzők.
Miért olyan drágák a korszak eredeti hanglemezei?
A nyolcvanas években ezeket a kiadványokat kizárólag a japán belföldi piacra szánták korlátozott példányszámban, a harminc évvel későbbi, hirtelen jött világméretű érdeklődés pedig pillanatok alatt az egekbe emelte a ritka lemezek árát.
Melyik albummal érdemes kezdeni az ismerkedést teljesen kezdőként?
Kezdésként Miki Matsubara Pocket Park lemeze vagy Mariya Takeuchi Variety című albuma a legkönnyebben befogadható belépő, hiszen ezek rejtik a korszak legikonikusabb dallamait.