Élménybeszámoló: Az I. Író-olvasó találkozómról! Téma: Egyéb kategória
2013 júliusában tudtam meg biztosan, hogy meg fog jelenni a Fogadj el! című regényem. Azóta sok idő eltelt már, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy pont engem hívna el bármely könyvtár egy író-olvasó találkozóra. Most mégis megtörtént, úgyhogy nagy örömmel mesélek 🙂
Februárban jött a telefonhívás az Acsai könyvtártól, miszerint szeretnék, ha elmennék. Mondanom sem kell, nagyon meglepődtem, de természetesen beleegyeztem, miért is mondtam volna nemet? 🙂 Eredetileg március 6-án lett volna a nagy nap, de végül el kellett csúsztatni. A mostani péntekre.
Tudtam, hogy kemény két napom lesz, de azt nem hittem volna, hogy ennyire. Csütörtökön ugyanis a Glamour-gálán vettem részt. Mivel vidéki vagyok, ezért csak reggel nyolcra értem haza a fővárosból, egész éjszaka ébren voltam, pénteken pedig nem is nagyon tudtam aludni. Talán csak pár órácskát. Délután nővéremmel és a párjával pedig már kocsiba is szálltunk, hogy időre megérkezzünk Acsára.
Nagyon izgatott voltam a találkozó miatt, de egyben fáradt is, kábé alig álltam a lábamon. Miután megérkeztünk, és kiszálltam a kocsiból megittam egy energiaitalt (pedig azt nem szoktam), megráztam a fejem és már be is mentünk a könyvtárba. Az első pillantásom egyből a Vörös Pöttyös könyvekből álló polcra esett, de… azt hiszem ez várható volt 🙂
Már ott volt a könyvtáros, nagyon gyorsan elkezdtünk beszélgetni a könyvekről, az Ulpius-csődeljárásról (utóbbi téma kábé minden könyves ismerős közt felmerül). Ekkor jelent meg egy fiatalember, egyeztettünk pár kérdést, ő lett ugyanis a kérdezőm. Aztán sorra kezdtek el gyűlni a látogatók. A balassagyarmati könyves eseményeken inkább idősebb olvasókat láttam, emiatt hatalmas meglepetésként ért, hogy jóformán csak tinik jöttek el. Ezzel máris egyszerűbb volt a dolgom, hiszen jobban ismerem az ifjúsági irodalmat, mint a hagyományos, felnőtt könyveket.
Miután a legtöbben megérkeztek, el is kezdődött a móka. A fáradtságomnak kábé abban a pillanatban lőttek, hogy elkezdtem beszélni, és csak remélni tudom, hogy végig olyan összeszedett voltam, mint amilyennek én éreztem magam. Hazafelé a kocsiban nővéremék azt mondták nem volt semmi gond, illetve a könyvtáros is ezt erősítette meg, de biztos, ami biztos alapon legközelebb nem szervezek két ilyen nagy volumenű eseményt az életemben ennyire rövid (azaz egy napos) határidőn belül 🙂
Körülbelül 2.5 órán keresztül tartott a beszélgetés, teszem hozzá, szünet nélkül. Kezdetben magamról meséltem, az írásról, a könyvemről, a kiadásról, szerkesztésről. Szóba került sok érdekes téma is, mint a könyv végén kell-e a happy end, vagy mennyire óvatosnak kell lenni a Facebook beállításokat illetően. Összesen kábé egy órán keresztül volt szigorúan véve “rólam” szó, de nagy örömömre folyamatosan elterelődött a téma egy nálam sokkal menőbb dologra: az olvasásra.
Mint írtam, javarészt tinik vettek részt a beszélgetésen. Öröm volt látni, hogy ilyen fiatalon mennyi regényt elolvasnak. A könyvtáros éppen előttem adta oda a lányának a Mire jó a rosszfiú c. könyvet, és az a sugárzó öröm az arcán, ahogy a könyvet nézegette, egyszerűen mennyei volt. Maga a tudat, hogy van egy tucatnyi tizenéves, akik ennyire szeretnek olvasni, máris pozitívabb jövőképet láttat előttem, pláne ha végiggondolom, egyre többen vannak. Ez pedig nagyon de nagyon király!
No de miről beszélgettünk másfél órán keresztül? Az olvasásról, könyvekről, írókról. A kedvenc részem az volt, amikor elmesélték, hogy mely könyvet olvasták először, avagy éppen melyik könyvet gyűrik most. Rengeteg értékes gondolat hangzott el a fiatalok szájából, például amikor kiálltak amellett, hogy nem egyforma minden Vörös Pöttyös könyv, hiszen hiába van ebben is, meg abban is vámpír, ha mások a karakterek és más a világ felépítése. Remekül érveltek, és a véleményüket is sokszínűen, remek szókinccsel fejezték ki. Már abból a rövid beszélgetésből is látni lehetett, mennyire dolgozik tudat alatt az olvasás, és milyen jól fejezik ki önnön gondolataikat.
Konkrétan észre sem vettem, hogy már két és fél órája zajlik a csevej, csak a szék lett egyre kényelmetlenebb 🙂 Végül már a könyvtáros jelezte, hogy letelt az idő, és én is úgy éreztem, minden fontos témát érintettünk, úgyhogy nyugodt szívvel búcsúzkodtunk. Remekül éreztem magam, s bízom benne, hogy a hallgatóság is. Az energialöket még hazafelé, a kocsiban is megmaradt, és nagy örömömre a könyvtáros jelezte, hogy egykori szerkesztőm, Zakály Viktória (Szívritmuszavar, Hanna örök) és jóbarátom, Róbert Katalin (Szívből, színből, igazán) meghívásán is erősen gondolkodik. Biztos vagyok benne, hogy ők is olyan jól szórakoznának, mint jómagam, köszönhetően a remek közönségnek és a szuper közegnek.
Zárószóként annyit írnék, hogy többen kérdeztétek, miként lehet a könyvtárba, iskolába meghívni egy-egy írót. A menete ennek nagyon egyszerű: szólni kell a könyvtárosnak, vagy az iskolavezetésnek, elmondani, hogy miért szeretnétek, ha XY ellátogatna hozzátok, egy író-olvasó találkozóra, vagy rendhagyó irodalomórára. Érdemes ilyenkor kölcsönadni a tanárnak/könyvtárosnak az adott könyvet, megígértetni vele, hogy elolvassa, és utána a többit már neki kell intéznie. Az ilyen események mindig meghívás-alapúak, sajna nem a szerző dönt, hogy “na, most akkor elmegyek ide“. Pedig jó lenne, mert olvasókkal mindig öröm találkozni!