PILOTKRITIKA: RED BAND SOCIETY Téma: Egyéb kategória

A FOX nagyon cuki volt, és premier előtt elérhetővé tette a Red Band Society pilotját. Ez ám azon újoncok egyike, amiket a legjobban vártam a képernyőre. Látva a leírást és a szívet melengető promókat egyszerűen tudtam, hogy ez a sorozat nekem való. Talán éppen ezért is, de nagy elvárásokkal ültem le megnézni a debütálást. A végeredmény pedig az lett, hogy csalódtam egy kicsikét, mert a trailert „feelgood”-abbnak (ez de ronda szó) éreztem, mint magát a pilotot. De ez nem jelenti azt, hogy ne látnám maximálisan a lehetőséget a sorozatban. Mert a szereplők szerethetőek, a színészek jól csinálják a dolgukat, a szituációban pedig annyi lehetőség van a dramedy-re, amit (remélhetőleg) hülyék lesznek nem kihasználni. Talán a nagy elvárásaim miatt nem estem hanyatt a debütálástól. Legalábbis, én erre gondolok.

A sorozat egy menő luxuskórházban élő tinik életére összpontosít, akik mindannyian súlyos betegséggel – például rák és anorexia – küzdenek, és emiatt szó szerint a kórházban élnek. A történet elmesélője Charlie, a kómás srác, aki beszélni ugyan nem tud, de mindent lát és érzékel maga körül. A pilotban úgy-ahogy bemutatták a főszereplőinket is, akik tényleg súlyos traumákkal küszködnek, felnőtteket meghazudtoló bátorsággal néznek szembe a betegségeikkel, de emellett tinik, akik bizony hibákat is elkövetnek. (No nem mintha a felnőttek nem tennék). A Csillagainkban a hibára emlékeztetett egy kicsit a nyitány, és ezzel úgy érzem semmi baj nincs, mert annyira szuper volt John Green könyve, hogy a rákos fiatalokról ezen túl, tuti, hogy erre fogok már csak asszociálni. Itt pedig inkább a beteg tinik, és a „rákprémium” (aki olvasta a könyvet, az érti, oké?) miatt gondoltam a regényre, de amúgy idővel el fogok vonatkoztatni. Tutira!

A szereplők tényleg szerethetőek voltak, és nem (csak) azért, mert betegek. Sőt, egy idő után a szimpátia faktor már nem is számított, ahogy elkezdtem felismerni, hogy mennyire kedvelhetőek ezek a karakterek, már önmagukért csíptem őket. Sőt, volt akit ki nem állhattam, méghozzá Dasht, aki rém idegölőnek tűnt a számomra azzal a „Twilight könyvet mutatva megdugom az ápolónőt” hülyeségével. Őt amúgy Astro alakította, az Amerikai X-Faktorból. A kedvencem persze a pompom lány lett, imádom, amikor „rétegeire” lebontanak egy karaktert, és sokkal többet megmutatnak belőle, mint amennyi első blikkre látszana. A karakterfejlődés ezek után lehet még látványosabb, és van egy olyan érzésem, hogy itt az is lesz – miközben megmarad önmagának.

Azt azért sajnáltam, hogy a felnőttek valahogy kimaradtak a részből. Remélem, több idő jut majd rájuk is, és nem csak azért, mert Octavia Spencer és Dave Annable is a „komálom őket” színészeim listáján szerepelnek. A folytatást illetően pedig tényleg nagyon várom már az új részeket, mert a pilot felvázolta egy szerethető sorozat képét, csak egyszerűen időt kell hagynom, mire kibontakozhat. Én pedig ezt bátran megadom neki, mert tényleg nem egy hétköznapi showról van szó. Remélem a nézettsége is ütős lesz, mert valahogy nem örülnék, ha hamar kaszát kapna. Amúgy, az első évados Glee hangulata jött nekem át a pilot láttán, leszámítva az éneklést. Éppen ezért a gleek-eknek mindenképpen javaslom, hogy vessék rá magukat a Red Band Society-re. Meg igazából mások is, mert alapjaiban véve szórakoztató és szerethető volt a pilot, és egyben mélyen megérintett. Csak nem volt akkora durranás, mint amekkorát reméltem.

Értékelés: 7/10
Természetesen nézem tovább, miközben nagyon kíváncsi leszek a premier nézettségére. A kritikai visszajelzések eddig pozitívak, reméljük ez elég lesz. Tényleg nézzetek ám bele, igazán megéri.

Ui.: A cím amúgy nagyon cuki. Eleinte nem értettem mire akarnak utalni ezzel, de aztán leesett. Spoiler: akit megműtenek, az kap egy piros színű szalagot a kezére, amin az adatai egy része szerepel. A főszereplő tinik, pedig a “piros szalagosok társasága”, mert mindannyian átestek már egy műtéten. Zseniális az egész!