KÖNYVKRITIKA: JENNIFER ARMENTROUT – OPÁL Téma: Egyéb kategória

Visszatért a Luxen-sorozat, immáron a harmadik kötet olvasható magyarul Opál címmel. Annak idején már a megjelenésekor felfigyeltem a jóképű srácra a borítón, és amint rádöbbentem, hogy ez „Roswell-módra” egy ufó és egy földi lány kapcsolatáról fog szólni, rögtön rávetettem magam. Az első kötetről írt kritikámban a meglepetésemről számoltam be, miszerint erős Alkonyat-hatás érezhető a művön, de azért bejött. Az Ónixot teljes joggal dicsértem agyon, tényleg remek volt. Az Opál viszont, hát, nem is tudom. Azt nem mondhatom, hogy nem tetszett, mert azzal hazudnék. De nagyon messze állt a második rész színvonalától. A legnagyobb problémám az volt, hogy konkrétan nem történt semmi a könyvben, amikor pedig már történt volna valami izgalmas, egy nagyon idegölő függővéggel véget is ért a regény. Ez pedig számomra valahogy nem elég.

Az Opál nyitásakor még az Ónix következményeiről szólt minden. Dawson visszatérése, Adam tragikus halála és Blake árulása kellően sokkoló volt ahhoz, hogy sokáig tartson, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgok. Ahogy az várható volt, Dawson nem bírja a szívszerelme, Bethany nélkül a szabadságot, így elhatározza, hogy kiszabadítja őt a minisztérium karmai közül, amihez nem várt segítséget kap, és nem csak a testvére részéről. Ebből kifolyólag izgalmas könyvre apellálhatnátok, de ez csak a látszat. Az egész regény ugyanis Daemon és Katy szerelmes jeleneteivel volt tele. Ezzel amúgy nem feltétlenül lenne problémám, mert újabban rászoktam a New Adult kötetekre. Szeretem is őket. Persze akkor, ha történik is valami. A hosszútávú nászutas élmények, a felhőtlen boldogság az életbe való, nem feltétlenül a könyvekbe. (Mármint, oké, oda is, de történjen már valami más is!). Az Opál pedig – szerintem – kábé másról sem szólt, mint Daemon és Katy csókjairól, öleléseiről, a kettejük közti lopott pillanatokról, és így tovább. Igen, Daemon szexin meg álompasisan viselkedett, évődtek is eleget, de a korábban megszokott akció helyét most átvette valami megszokott unalom.

Kicsit úgy éreztem olvasás közben, mintha az írónő eredetileg trilógiának szánta volna a Luxent, aztán Cassandra Clare-hez hasonlóan látva a sikert bővítette a részek számát. Nem igazán tudom, hogy ez így van-e, de az vitathatlan, hogy az Opál egy átvezető kötetként tartom számon. Mintha csak azért készült volna el, hogy megágyazza a folytatás lehetőségét a bazinagy függővéggel, és tudatosítja bennem, az olvasóban, hogy mekkora, és mennyire tiszta az a szerelem, amiért Katy és Daemon küzd, és milyen is a nászutas feeling, amiért drukkolni akarjak, hogy örökké az övék lehessen. Az akció hiányát igazából még „elviselem”, nem kell nekem állandó földönkívüli veszély ahhoz, hogy élvezzek valamit. De. Azt viszont már kevésbé csípem, ha belekezdenek valamibe, ha fellebegtetik valami érdekes lehetőségét, erre nem kezdenek vele semmit. Több ilyen is volt, az egyik legfájóbb amikor az egyik ufó csaj, akinek mindig elfelejtem a nevét (Adam tesója) benyögte Katynek, hogy mennyire szemét, amiért tűri, hogy az anyja dupla műszakban dolgozzon csak azért, hogy neki mindene meglegyen, és eszébe sem jut a segítségnyújtás. Ez meg csak úgy átment Katyn, olyan „aúcs, ez fájt” stílusban, de aztán „Daemon rám nézett a zöld szemével, én meg a hormonok rabja lettem”. Ezt valahogy távol állónak éreztem Katy személyiségétől.

Apropó, Katy. Érdekes a csaj, a fenti esettől eltekintve jobban kedvelem már, mint a korábbiak során, de ez a könyvesblogger titulusa még mindig annyira idegölő és hiteltelen a számomra. „Nagy bajok vannak, emberek halnak meg és tűnnek el, de rohanok megírni két értékelést és fogadni a recenziós könyveimet”. (Ez nem szó szerinti idézet). Ilyenkor mindig csak forgattam a fejem, és úgy voltam vele, na ne már! Tényleg? Ettől eltekintve kedvelem a csajt, meg igazából a többi szereplőt is. Daemon mellett Blake a másik nagy kedvencem, minden mozzanatáért odavagyok. Mármint, Blake-nek. Daemon hosszútávon kiszámítható, az állandó cicázásai néha idegőrlőek, bezzeg Blake kiszámíthatatlan, szexi, magabiztos és piszkosul vonzó a maga nemében. Persze ez csak egy mellékes gondolat.

Bár feljebb ekéztem a könyvet rendesen, és úgy érzem volt is rá okom, azért azt el kell ismernem, hogy totál kikapcsolta az agyam. Miközben olvastam, piszkosul élveztem az egészet, amolyan guilty pleasurré minősült a számomra. Lehet az volt a gond, hogy az Ónix nagyon magasra tette azt a bizonyos lécet, és ezt az Opál sajnos nem tudta megugrani. De tényleg szerettem ezt a kötetet is, még úgy is, ha gyengébbnek éreztem, mint a korábbiakat. A romantikusabb lelkületű olvasók szerintem értékelni fogják az akciók helyett érkező romantikázást és Daemont, úgyhogy nem lesz itt gond, érdemes elolvasni ezt is. Még a jó ötleteket meg kell említenem, mert mindent egybevéve jó volt a terv, tetszettek az új szereplők, a klub leírása, és persze az opál tulajdonságai. A romantika is cuki volt, még úgy is, ha egy idő után már soknak éreztem. De hé, pasiból vagyok 😀

Értékelés: 6/10
Tekintve, hogy az Ónix megkapta a maximális pontszámot, az Opál meg kábé fele annyira tetszett, így a hat pontot helyesnek érzem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne jó könyv az Opál, csak kevésnek éreztem. A folytatásra ettől függetlenül nagyon kíváncsi vagyok, és nem csak a piszkos nagy függővége miatt.