Glee 5×18 – The Back-Up Plan Téma: Egyéb kategória

Ismételten gondban vagyok, már ami a kritika megírását illeti. (Zárójeles megjegyzés: újabban egyre nehezebb heti-kritikát írni a Glee-ről. Ezért sem vállalom be más sorozatnál). Azért vagyok ám nehéz helyzetben, mert ez a Glee rész rohadt jó volt, ami önmagában nem baj, csak olyan történetszálakkal operált, ami az előző epizódot figyelembe véve túl elhamarkodottnak tűnik a számomra. Múlt héten Rachel és a banda örömködése volt a középpontban, és a lány betörése a Broadawayre, most pedig már arról szólt a fáma, hogy Rachel unja a Funny Girlt, és inkább tévében, vagy mozifilmben parédázna, mint Meryl Streep. Persze ez tényleg adott a Broadway-sztároknál, rengetegen betörtek Hollywoodba, vagy folyamatosan próbálkoznak a betöréssel, csak ez annyira hirtelen döntés volt Racheltől. Kellett volna egy-két plusz rész ahhoz, hogy igazán érthetővé váljon az egész folyamat. És pont ezért vagyok gondban, mert ha mindezt a #GleeLogic-ra fogom, akkor meg ez egy tökéletesen élvezhető, száz százalékos minőséget nyújtó Glee epizód volt. Még spoileresebben folytatom a kép alatt.

Még mindig nem tudok ám betelni Rachellel. Most is, ahogyan elénekelte azt a két dalt, hát bordózott a hátam a gyönyörűségtől. A The Rose amúgy is nagy kedvenc Bette Middler-től, no de Lea Michele hangján hallani, maga volt a mennyei álom. A Wake Me Up is nagyon tetszett, meg amúgy is, zenei vonalon iszonyú erős epizódot kaptunk, mert az összes dalt szerettem, ilyen pedig sajnos egyre ritkábban van a sorozattal. Visszatérve Rachelre, érdekes ám, hogy Lea Michele életét akarják kvázi feldolgozni, hiszen anno Ryan Murphy is kábé ugyanígy fedezte fel Leát a Tavaszébredés darabban, és mondhatni köré írta meg a Glee-t. Mondanom sem kell, nagyon drukkolok Rachelnek, és örülök neki, hogy ilyen jó dolgok történnek vele, csak az álom „lecserélése” kicsit hirtelen volt a számomra. Nem ártott volna, ha eltelik pár rész, mire megunja a banánt. Vagy csak én vagyok túl szigorú? A kritikai észrevételemtől függetlenül imádtam Rachelt ebben a részben. Ismét volt a pár másodperces “Táxéj” felkiáltás – amin sírva röhögtem -, meg eleve a meghallgatás, a félelme, a hülyeségei, szóval, minden passzolt, minden jó volt. Csak hirtelen…

Nahát, szegény Kurt. Bár, nem tudom mit képzelt, amikor Blaine-nel állt színpadra. Tényleg azt hitte, hogy van valaki, aki őt fedezi fel, ha Blaine énekel mellette? A sztoriszál amúgy tetszik, Shirley MacLaine pedig nagyon jó, már a Downton Abbeyben is szerettem, itt pedig talán még érdekesebb karaktert is kapott. Azt pedig nem is tudtam, hogy ennyire jól énekel, az a duett isteni volt. (Meg a Story of My Life is nagyon bejövős volt). Régóta várom már, hogy valamilyen ésszerű bonyodalom alakuljon ki Kurt és Blaine között, ez pedig jónak tűnik, szerintem ütős lesz még a folytatásban. A karrier, és az eltérő lehetőségek, a féltékenység, no meg June, hm, talán eljuttat végre a Klaine szakításig, hogy végre kiderüljön, mennyire működnek jól külön. Mert Kurt is akkor kezdett érdekesebbé válni, amikor feltűnt Adam, és már tényleg nagyon akarom tudni milyen lenne Blaine egy másik srác oldalán. Szóval, én nagyon várom a Klaine szakítást, remélem mielőbb bekövetkezik, de persze a hatodik évad végén találjanak vissza egymáshoz.

Mercedes és Santana külön szála is nagyon tetszett, utóbbinál pedig nagyon értékelem a személyiségfejlődést. Sajnálom ezeket a balhékat Naya Rivera körül, mert beigazolódott, hogy Santana nagyon jót tesz a részeknek. Remélem tényleg hoax az egész balhé, és csak a sajtónak szól, mert Santana egyszerűen kell a sorozatba. Ó, és tök jó lett volna, ha mutatnak részletet abból, ahogyan Santana teljesít a Funny Girl-ben. Az írók nagyon „titkolják” a darabot, alig mutatnak belőle valamit, erre pedig az sem mentség, hogy kvázi az összes betétdalt elénekelték már belőle valamilyen úton-módon. Amúgy, most, hogy csak pár fő karakterrel foglalkoznak, Tina kivételével nem is hiányoznak a régiek, sem Artie, de még a gyönyörű Sam sem. Jót tesz a sorozatnak New York, az, hogy van idő a karakterizációra. A legjobb pedig az, hogy a gimi elmúlásával a karrierre, az álmokra és a lehetőségekre koncentrálhatunk, afféle „Fame”-jellegben. Ha ezt már a negyedik évadnál bevetik a két helyszínes történetmesélés helyett, akkor nem hozna minden héten gyalázatos nézettséget a Glee, és talán nem csak hat, hanem akár hét-nyolc évadot is kaphatnánk belőle…

Értékelés: 10/10
Annyira minőségi volt ez a rész is, hogy a #GleeLogic ellenére sem tudom gyengébbre értékelni. Isteniek voltak a dalok, nagyon jól működnek a karakterek, és egyszerűen úgy élveztem ezt a részt, és kíváncsian várom a következőt. Az pedig igazi boldogság, hogy az elmúlt hetek-hónapok gyenge részei után ismét ennyire erőteljes és szórakoztató sorozattá vált a Glee.