The Fosters: A kötelező néznivaló Téma: Egyéb kategória

A The Fosters volt számomra 2013 nyarának legnagyobb meglepetése a sorozatok terén. Az első tíz rész nem volt nagy eresztés, de mégis elegendő volt ahhoz, hogy mélyen a szívembe zárjam a sorozatot. Meg kell mondjam, ősszel nagyon vártam a folytatást, mert ahogy jöttek a friss hírek, az új promók és képek a januári etapról, valahogy hittem abban, hogy valami nagyon ütőssel készülnek a kreátorok. Szerencsére így is tettek, a The Fosters pedig ismét meglepetést okozott, de ezúttal sokkal pozitívabbat, mint amit a nyáron.

Direkt vártam négy részt a kritika megírása előtt, ugyanis tényleg biztosan tudni akartam, hogy nem csak egy-egy epizód lett frenetikus, hanem az összes idei rész. Nos, a The Fosters megcsinálta. Egy kellemes, családi guilty pleasure-ból egy igazán szerethető, minőségi és iszonyúan fontos mondanivalóval átszőtt csoda lett. Ha lehetne, kötelezővé tenném a The Fosters megnézését mindenki számára, ugyanis ez a sorozat nem csak jó, hanem olyan fontos értékeket is közvetít, amikről igenis beszélni kell, amikkel jó, ha tisztában van az ember.  Mindez egyébként azért meglepetés, mert a nyári etapból kiindulva azt hittem, hogy ugyanazt a szintet és minőséget hozzá, de ehelyett ugrottak egy nagyot, és még egyedibbé, jobbá varázsolták ezt a szériát.

Azért be kell valljam, a visszatérő rész, az 1×11 nem lett annyira erős, mint a folytatás, de abban az epizódban például kifejezetten szerettem Maia Mitchell játékát, de úgy istenigazából a folytatásban pörgött be ezerrel a sztori. Remek ötletnek tartom a Girls United-ház bevezetését a sztoriba, leginkább azért, mert mindegyik ott élő lány (és Cole) iszonyúan jó karakterek, és ők is értéket közvetítenek. Mindenki életében lehetnek olyan dolgok, amiket szégyell, amiktől szabadulnia, amiben más, mint az átlag. És az, ahogy ezek a korábban rossz életet élő lányok (és Cole) megpróbálnak új életet kezdeni, átértékelni az eddigi tetteiket, és küzdeni a boldogulásért, ráadásul mindet 16 alatt, hát valami zseniális. Nemcsak az új kezdet ígéretét hordozza mindez magában, hanem azt is, hogy nem szabad, és nem is lehet feladni. Ahogy pedig Callie feladván az előítéleteit egyre közelebb kerül a társaihoz, a lehető legzseniálisabb húzás volt.

Callie amúgy is megérdemelne egy külön misét. Hihetetlen mély az a karakter, és úgy érzem Maia Mitchell az a színésznő, aki őszintén és hitelesen képes prezentálni azt az életérzést, amit Callie képvisel. Meggyötört, tizenhat éves lány, aki mindenkit ellök magától, keresi a helyét a világban, de nem találja, aki boldog akar lenni, de mégsem tud… Annyi rejtély az a lány, és olyan érdekes maga a karakter, hogy simán elviszi a hátán az egész showt. És még egyszer le kell írnom, hogy Maia Mitchell mennyire tehetséges, élettel-teli színésznő, aki minden egyes jelenetet profin és hitelesen játszik el. Boldogan ölelkezni Brandonnal? Komolynak lenni? Szomorúnak? Kétségbeesettnek? Maia Mitchellnek nem csak egy arca van, ő bizony mindet megoldotta.

Ami a többi karaktert illeti, hol érdekesebbek, hol unalmasabbak, de tény, hogy hozzáadnak a történethez, még Mariana is, aki tökéletes ellenpólusa Callie-nak. Jesúst meg Emmát egyre jobban csípem, ahogy a leszbikus szülőket is imádom. Annyira jó látni azt a két szerető, gondoskodó nőt és anyát a képernyőn. Jude továbbra is nagy kedvenc, ráadásul Connor is feltűnt pár pillanatra, én pedig a továbbiakban legalább olyan őszinte, szerethető és bájosan gyönyörű párbeszédeket várok tőlük, mint amilyeneket a nyáron.

A legnagyobb dobás azonban kétségkívül a Girls United, élükön Rosie O’Donnel karaktere, aki egyszerűen remek. Ami a lakókat illeti, a transzexuális Cole kálváriája nagyon megfogott, leginkább az e-heti részben. A duci feka csaj, meg a kislányát magához venni akaró lány is hamar a szívembe férkőzött, leginkább azért, mert mindegyiken látom az akarást, hogy jobb életük legyen. Az ilyen annyira szimpatikus tud lenni. Még amivel kíváncsi vagyok, hogy mit kezdenek, a Brandon – Callie szál. Nagyon akarom azt a happy endinget, remélem megvalósul.

Most újra végigolvastam a soraim, és azon gondolkodtam, nem hamarkodtam-e el a véleményem. Nem látom-e túlontúl rózsaszín szemüveggel a sorozatot? Elképzelhető, hogy így van. Simán azonosulni tudok az üzenettel, imádom a milliőt, és annyira jól esik, hogy felnőttek ahhoz a feladathoz, amit az ilyen komoly témák minőségi prezentálása megkövetel. Lehet, hogy a fejemen van a rózsaszín szemüveg, de abban száz százalékosan biztos vagyok, hogy a The Fosters egy olyan sorozat, amit bátran megnézetnék minden emberrel. Szóval, az értékelésen ne lepődjön meg senki. Én pedig várva-várom minden héten az új részt, mert a The Fosterst látni kell!

Értékelés: 10/10
Annyira boldog vagyok, amiért ennyit tudott fejlődni ez a sorozat. Tényleg tartottam ám attól, hogy Switched at Birth-módra csökkenni fog majd a minőség, de szerencsére itt erről szó sincs. A legjobbakat kívánom a shownak, remélem továbbra is olyan jó lesz majd, mint amilyen most.

Ui.: Több szerepet kérek Garrett Claytonnak 🙂