Glee 5×03 – The Quarterback Téma: Egyéb kategória

Elbúcsúztunk. Immáron végleg.

Bevallom őszintén, én egy teljesen más típusú epizódra számítottam. Azt hittem szanaszét fogom bőgni magam, ehelyett sztoikussá váltam. Elfogadtam az elfogadhatatlant, ez a rész pedig arról szólt, hogy emlékezzünk Finnre, nem pedig azért, hogy sírjunk azért, mert elment. Ennek az epizódnak a lényege a továbblépés volt, az, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. Cory Monteith halott, ezáltal pedig Finn Hudson is.

Megfogadtam, hogy ezt a részt csupán rajongói szemmel fogom megtekinteni, a kritikai észrevételek ezáltal most elmaradnak. Nem mondom, hogy nem lenne mit kritizálni – Mark Salling színészi játéka továbbra is egyenlő a nullával -, de úgy érzem, most ennek semmi értelme. A maga nemében ez egy csodálatos epizód volt, ami vélhetően segítette a Glee rajongóit a szomorú tény elfogadásában. Ami a zenei választékot illeti, gyönyörű és megható dalok váltották egymást, Santana kiborulása pedig csodálatosan volt kivitelezve. Nem hittem volna, hogy pont ő lesz majd az, aki megtörik, de csodálatos dolgokat mondott és tett az a lány. És végre megkapta a magáét Sue is – nem csak a lelkifurdalást.

Az írók ügyesen megoldották ezt az emlékező-epizódot. Lehetett volna az is, hogy az első perctől az utolsóig a síró Rachelt mutatják, miközben mindenki a halálról énekel dalokat, mi pedig addig sírunk, amíg el nem fogy az összes könnyünk. Ha ezt a módot választják az emlékezésre, az is teljesen érthető lett volna. Ehelyett ünnepelték Finn életét, megemlékeztek róla, és elindították a karaktereket a túllépés útján. Jó ötlet volt, hogy eltelt három hét az eset óta, akárcsak az, hogy nem tudtuk meg mi történt Finnel, azaz miképpen ment el. Ebben a részben decens búcsút vehettünk a sorozat egyik meghatározó alakjától. Mert hiába nem Finn volt a kedvencem, de a legelső részben, amikor ott énekelt a zuhany alatt, egy kicsit én is beleszerettem – akárcsak Rachel, amikor először énekeltek együtt.

Örülök, hogy visszatértek a régi karakterek is elbúcsúzni. Persze Diannát nagyon hiányoltam én is, hiszen mégiscsak Quinn volt Finn első barátnője, de miközben néztem a részt realizáltam magamban azt, hogy talán jobb is így. Nem lett volna jó ha elvonja a fókuszt Rachelről, erre pedig Quinn gyakorta képes. Ugyan nem sírtam a rész alatt, de akadtak megható jelenetek – mint amikor Rachel énekelt, no akkor majdnem eltört a mécses, akárcsak Finn anyjának a zokogásánál. De valahogy úgy éreztem, nem illendő sírnom, amikor mindenki megpróbál erős lenni. Így én is az maradtam, hiszen épp elég könnyet hullajtottam már eleddig. Ami pedig Tina beszólását illeti, hogy mennyire unja már a fekete viselését, gondolom sokaknál kiverte a biztosítékot. Nálam nem, mert úgy érzem az egy nagyon természetes és emberi reakció volt. Talán a legemberibb és legőszintébb Rachel tettein kívül.

Fogalmam sincs mit hoz a jövő. Ismerve az írókat nem nagyon fognak emlékezni Finnre, nem igazán lesznek visszautalások, hisz az iskolai lövöldözős résznek, vagy Karofsky öngyilkossági kísérletének sem volt visszhangja. Korábban ezeket hibaként könyveltem el, hiszen az ilyen tetteknek kell, hogy legyen valamilyen utórengése. Azonban ha a közeljövőben nem lesz megemlítve Finn, ha Rachelt nem kell újra sírni látnom, akkor azt mondom, “oké, megértem. Semmi gond, srácok“. Hiszen Finntől elbúcsúztunk – méghozzá egy olyan illendő módon, amit Cory Monteith megérdemelt. Ettől többet és ettől jobban ezekben az időkben nem tehetett volna senki sem.

Azt nem mondom, hogy most egy új szakasz kezdődik a Glee-ben, hiszen a karakterek jönnek-mennek, és ha Rachelt kiírnák, még akkor sem állna meg benne az élet. Azt mondom, hogy továbblépünk, akárcsak a karakterek. Mindenki éli az életét, miközben a szíve egy darabkájában magában hordozza Cory, Finn vagy Finchel emlékét.