Körkérdés: Ki nyerjen meg egy tehetségkutatót? Téma: Egyéb kategória

Pár napja olvastam el László írását azzal kapcsolatosan, hogy kik érdemelnék meg a tehetségkutató műsorokban aratott győzelmet. Először csak hozzászólás formájában akartam véleményt fejteni, aztán rájöttem, rutinos tehetségkutató nézőként, és azokról folyamatosan kritikát író bloggerként több gondolat fogalmazódott meg bennem, mint amit egy hozzászólás elbírna. Tehát, a kérdés mindenképp érdekes. Ki, és miért érdemelné meg a győzelmet? László szerint azok, akik évek óta, keményen odapakolták magukat, rutinosan készültek a zenei karrierre, esetleg egy másik tehetségkutatóból érkeztek. Utóbbi esetben érzem a 22-es csapdáját, de javarészt egyetértek: győzzön a legjobb. Nyerjen az, akinek bitang jó hangja van, akiben megvan az alázat, a zene iránti szenvedély, és minden más, ami egy pörgős karrierhez kell. Legtöbb esetben legalábbis utóbbi felsorolás lenne az illdomos, ugye? Csakhogy a tehetségkutatók már nagyon régen másról szólnak, mint a jó énekhang. Sőt, a jó hang önmagában talán soha nem is volt elég…

Ma már a tehetségkutató műsorok sokkal jobban rájátszanak az érzelmeinkre, mint bármilyen más reality. Röviden bemutatják az adott próbálkozó múltját, elhintik, hogy miért kellene neki drukkolnunk. Adnak egy képet, egy “imidzset”, ami alapján felépítik az énekes-jelöltet, ez alapján pedig nem csak a hang, hanem a teljes csomag számít. Persze, a csomag része sokszor a jó külső, de ma ettől többel operálnak ezek a műsorok. Ott van az Amerikai X-Faktor harmadik évada. Ott egy csomó jó karaktert bemutattak, megismertették a sanyarú sorsukat, és hogy, hogy nem, mindenki találhatott magának olyat, akinek drukkolhat. Mint a nyolc gyerekét felnevelő anya, aki szeretne kitörni a szürke hétköznapokból, vagy 29 éves, az álmait kergető lány, aki úgy érzi kiöregedett a szakmából. Van egy asperger-szindrómás srác, a súlyos beteg Rion vagy Ashly, akinek tíz évvel ezelőtt brutálisan megölték az édesanyját. Mindegyiknél ott van a sztori, az érzelmeimre hangolnak a készítők, bevonják a szociális-faktort, egy idő után pedig elfelejtem a hangot. Nem feltétlenül azért drukkolok Rionnak, mert olyan jó lenne a hangja, hanem mert ránézek, és majd’ elbőgöm magam. A drága kicsi kezeivel kalimpál maga előtt, közben sugárzóan mosolyog, maga az életerő, de mégis, súlyos beteg. Hát hogy a fenébe ne adnám neki rögtön a főnyereményt? Nem érdekel, hogy az 54 éves Lily jobban énekel, nem érdekel, hogy Jeff jobban viselné a sztársággal való nyomást. Egyáltalán nem érdekel. Rion beteg, egy ártatlan, bájos lány, aki hadd legyen boldog.

És igen, itt lépett közbe a “szociális-faktor”, ami elvitte nálam az “X”-et jó messzire. Az a baj, hogy túl érzékeny tudok lenni. Ha meglátok egy vak embert az utcán, azonnal odasietek, hátha segíthetek neki. Magam sem tudom, hogy ez színtiszta sajnálat-e, vagy csak szeretném könnyebbé tenni egy icipicit a napját azzal, ha egy számomra rutinos dolognak tartott “lesétálok a metróba” dologban a segítségére sietek. Szeretném azt hinni, hogy az utóbbi, mert nincs miért sajnálni ezeket az embereket, hiszen így is boldogok. Ha a tévében látok olyan embereket, akik valamilyen szinten betegek, de mégis, tehetségesek és küzdenek az álmaikért, akkor ezzel elkezdek drukkolni neki. Ha rajtam múlna, tehetségkutatókat csak vakok, tolószékesek, siketek vagy bénák nyernének. Nem azért, mert más élethelyzetben élnek, mint más emberek, hanem azért, mert olyan sok nehézséget kell elviselniük az életük során, de mégis erősek, bátrak, kitartóak és harcolnak, hadd örüljenek tehát. Legyenek nagyon-nagyon boldogok, mert megérdemlik a győzelmet. Még akkor is Agárdi Szilvia érdemelte volna a Voice fődíját, ha Veres Mónikának szebb a hangja.

A “ki nyerjen tehetségkutatót” tehát egy nehéz kérdés, de nem feltétlenül nálam. Ha bekerül a műsorba egy olyan jelentkező, aki valamiért nehezebb élethelyzetben él, mint az átlag, akkor egyértelműen neki kezdek el drukkolni. Ha viszont ilyen emberke nincs, akkor értelemszerűen a hang számít. Aztán pedig, úgyis a műsor után dől el, hogy ki marad fenn, és ki zuhan a mélybe. Agárdi Szilvi például áthaknizta a nyarat. Felkészült volna, bírta a strapát, még véletlenül sem volt igaz az a hülyeség, amit Mező Misi mondott, hogy szegény Szilvi nem áll készen az énekesnői létre. Szóval, a végén úgyis a közönség dönt, a tehetségkutató megnyerése pedig nem garantál abszolút sikert, mégis, aki nyer, az ha mást is, de pillanatnyi boldogságot és pénzt kap.

A kérdés tehát adott: Ki nyerjen meg egy tehetségkutatót? Az, aki a legjobb? Az, akinek elhitted, megszeretted a háttérsztoriját? A szociális-Faktor az “X” vagy a Hang?