Sajtóközlemény & Részlet: Majd újra lesz nyár Téma: Egyéb kategória

A Majd újra lesz nyár főszereplőjének, Daisynek az élete sohasem volt egyszerű: nem elég, hogy annak súlya nyomasztotta, hogy az édesanyja meghalt a születésekor, ráadásul apja új barátnőjével sem találták meg a közös hangot. Így amikor az apja elküldte New Yorkból a sosem látott angliai rokonokhoz, úgy érezte, senkinek sincs szüksége rá. Unokatestvéreivel mégis hamar összebarátkozik – különösen Edmonddal, aki mintha még a kimondatlan szavait is hallaná. Tökéletes lenne tehát az angliai út, ha nem törne ki a háború.

„Sokkal könnyebb lenne elmondani ezt a történetet, ha egy szép és szűzies szerelemről mesélhetnék két gyerek között, akik dacolnak a világgal a történelem viharában, de nem lehet, mert az nyálas rizsa lenne.”

Meg Rosoff regénye első ránézésre romantikus mese, mégis sokkal több két kamasz szerelmi történeténél. A bostoni születésű szerző a 2003-as iraki háború kitörésekor – sok amerikai és angol civilhez hasonlóan – tartott tőle, hogy Amerika és Anglia nem tud véget vetni a terrorizmusnak, hanem csak további támadásokat gerjeszt. Így a Majd újra lesz nyár-ban megjelenő háborúban már nem hadseregek állnak egymással szemben, hanem merénylők és túszejtők jelennek meg, akik törve beszélik csak az angolt, mégis hatalmas erejük van, mivel amíg az angol hadsereg nagyja külföldön állomásozik, ők megszállják Nagy Britanniát. Ez a háború a történet előrehaladtával egyre valóságosabb lesz a főszereplők számára, egyre kevésbé tudják kivonni magukat a hatásai alól, így fel kell nőniük azokhoz a feladatokhoz, amelyek az átalakuló világnak köszönhetően várnak rájuk.

„Nem akartam, hogy a regényem karakterei könnyű és jól ismert szerepeket játsszanak csak azért, hogy mindenki elfogadhatónak tartsa őket” – nyilatkozta Meg Rosoff, aki regényében több tabutémát is megjelenít: a szerelmi szál unokatestvérek között szövődik, valamint Rosoff képes minden kioktatás nélkül, mégis érzékenyen beszélni Daisy étkezési zavarairól. Különös, milyen jól megférnek a sokszor hátborzongatóan valósághű és racionális sorokkal a főhősök paranormális képességei (Daisy unokatestvérei közül ki az emberek gondolatait „hallja”, ki az állatokkal képes „kommunikálni”), mégis ezekből együtt áll össze a Majd újra lesz nyár különös, keserédes, nagyon is hiteles története egy országról, amelyet feldúl a háború, és kamaszokról, akiknek túl kell lépniük saját magukon és a saját keserűségeiken ahhoz, hogy felnőtté váljanak.

A kötet 2013 őszén, Tóth Tamás Boldizsár fordításában jelenik meg az Európa Könyvkiadónál. A könyv boltokba kerülésével egy időben mutatják be a mozik a regényből készült filmet Saoirse Ronan (A burok, Komfortos mennyország) főszereplésével és Kevin Macdonald rendezésében.

RÉSZLET A KÖNYVBŐL

Ahogy múltak a napok, egyre több ember arcára ült ki a pánik, a többiek meg komor képet vágtak, ciccegtek, és azt hangoztatták, hogy milyen borzalmas ez az egész. Mi viszont, mikor elszabadultunk tőlük, felhőtlenül vidámak voltunk, és nevetve sétáltunk haza, részben hogy felvidítsuk Pipert, részben meg, mert még mindig kalandnak éreztük az egészet, és mert sütött a nap és szép volt a vidék – háború ide vagy oda.
Már nagyon vágytam rá, hogy beszámolhassak róla Leah-nak, milyen király dolog parancsolgató felnőttek nélkül élni. Igaz, ezt nem vertem nagydobra, de hát legyünk őszinték. Jó, szomorú képet vágtunk, és mondtuk, hogy milyen szörnyű, hogy ennyi ember meghalt, és mi lesz a Demokráciával meg dicső nemzetünk jövőjével, de közben ott volt bennünk, gyerekekben, ha nem is mondta ki egyikünk se, hogy az egész NEM NAGYON ÉRDEKEL MINKET. A legtöbben, akik meghaltak, vagy öregek voltak, mint a szüleink, és már eleget élvezhették a jó életet, vagy bankban dolgozó unalmas alakok voltak, vagy olyanok, akiket nem ismertünk.
Osbert meg az iskolai barátai úgy gondolták, bulis lenne Londonban lakni és hírszerzőnek lenni, ólálkodni és kémkedni az ellenség körül, én meg azt gondoltam, hogy ha miniszterelnök lennék, biztos pont Osbertre meg az agyas haverjaira bíznám az ország sorsát.
Egyik délután az alsó istállóban találtam Edmondot. Az állatokat etette. Én Csingivel játszottam, amíg ő megfejte a kecskéket. Csingi olyan édes volt, mint egy kölyökkutya, és az volt a szokása, hogy addig bökdösődött a fejével, amíg el nem kezdted vakargatni a füle tövét, és akkor csak állt ott behunyt szemmel, teljes révületben, és minél jobban vakartad, annál jobban neked dőlt, és ha elléptél onnan, elesett.
Egy idő múlva bevittük a tejet a házba, aztán eleredt az eső, így Edmonddal leültünk a szobámban. Ő cigizett. Egy csomó mindenről dumáltunk. Olyanokat kérdezett, amitől különben mindig idegbajt kapok, például, hogy miért nem eszem többet. Most valamiért nem rágtam be, hanem megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy először nem akartam, hogy a mostohaanyám megmérgezzen, és ezzel jól kiakasztottam őt, aztán egy idő után rájöttem, hogy szeretek éhezni, és ezzel mindenkit teljesen kiakasztottam. Apám egy vagyont költött dilidokikra, de nekem ez végre egy olyan dolog volt, amit profin tudtam csinálni.
Miközben beszéltem, Edmond nem nézett rám, de pár perc után ledőlt és nekitámasztotta a térdét a térdemnek, amitől megint jött egy olyan érzés, aminek nem kéne jönnie, mikor az unokatesóddal vagy. Nagyon halkan, magamban azon töprengtem, mi a fene ez, de persze mindegy, hogy milyen halkan gondolsz dolgokat, ha Edmond hallgatózik. Tök nehéz hozzászokni, hogy vigyázni kell rá, miket gondolsz a kis agyadban. Viszont előnyei is vannak annak, hogy a másik hallja, amit magadban mondasz. Egy csomó mellébeszélést meg lehet vele spórolni.
– Szoktál arra gondolni, hogy meghalsz? – kérdezte Edmond hirtelen témát váltva.
– Persze – feleltem –, nagyon sokszor, de főleg úgy gondolok rá, hogy azzal szívatni lehet másokat.
Erre nem mondott semmit. Már jóval később, mikor végiggondoltam magamban a beszélgetést, rájöttem, hogy nekem is meg kellett volna kérdeznem tőle ugyanezt.
Hosszú ideig nem szólaltunk meg, csak hallgattuk az ablakon pergő esőcseppeket. Edmond lába az enyémnek támaszkodott, és egy érzés röpködött közöttünk őrülten cikázva, mint a szobába rekedt madár. Az a bizonyos érzés, ami már egy ideje megvolt, de most annyira felerősödött, hogy beleszédültem. Eddig úgy tettünk, mintha ez unokatestvéri szeretet lenne, mert ilyen hülyeségekkel kábítja magát az ember, amikor nem akar tudomást venni valamiről.
Még egy kis idő után is azzal kísérleteztem, hogy valamit nagyon-nagyon halkan kigondoltam, de hiába vártam, ezúttal nem történt semmi. Edmond csak feküdt behunyt szemmel. Egy kicsit csalódott voltam, de közben meg is könnyebbültem, és aztán, épp, amikor elkezdtem más dolgokra gondolni, feltámaszkodott a fél könyökére, kis mosollyal rám nézett, és nagyon lágyan és kedvesen szájon csókolt. Aztán tovább csókolóztunk, csak már nem annyira lágyan.
Aztán mikor ez már ment egy ideje, az agyamat meg a testemet meg minden részemet elöntötte az az érzés, hogy éhezem, éhezem, éhezem Edmondot.
És lássatok csodát, ez véletlenül pont az abszolút kedvenc érzésem volt.

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár