Könyvkritika: Jay Asher & Carolyn Mackler – Kezünkben a jövőnk Téma: Egyéb kategória

Nem sokat gondolkodtam azon, hogy el akarjam-e olvasni ezt a könyvet. Tulajdonképpen még a fülszöveget sem kellett elolvasnom hozzá, Jay Asher neve bőven elég volt számomra. Ő írta ugyanis a zseniális Tizenhárom okom volt c. könyvet – amiről illene lassan kritikát is írnom. Szóval, Jay Asher nevét egy életre megjegyeztem, és ebben a Kezünkben a jövőnk is segédkezet nyújtott. Ritkán olvasni olyan regényt, amit egyszerre ketten írtak, de itt zseniálisan lett megoldva. Akárcsak a Tökéletes kémiában, itt is fejezetenkénti felosztást kaptunk, jelen idejű e/1-ben. Véleményem szerint Josh részét írta Jay, Emmáét pedig Carolyn Mackler, és így tökéletesen elkülönült egymástól a fiú és a lány stílusa. Meg kell mondjam, ebben zseniális volt ez a regény. Szerettem, hogy ennyire élesen elhatárolódnak egymástól a főhősök gondolatai, különösen azok után, hogy egyre több, és egyre gyengébb olyan férfi e/1-et olvasok, amit nők írtak, méghozzá nem túl reálisan. Ezek után igazán felüdülés egy fiú gondolatait fiúsan olvasni.

“Nem tudom pontosan, mi ez, de egymáshoz kapcsolódó honlapoknak látszik, ahova az emberek felteszik a fényképeiket, és írnak bármiről, ami az életükben történik, például arról, hogy találtak-e parkolóhelyet, vagy mit ettek reggelire.
– De miért? – kérdezi Josh”

Ami a történetet illeti, a fülszöveg elolvasása után még biztosabb lettem abban, hogy ez engem érdekel. Egy poros amerikai kisváros a helyszín, a főszerepben Emma és Josh, akik nem csak szomszédok, de Josh régóta szerelmes a lányba. (Tipikus klisé, és utóbbiból akad még néhány a regényben.) A csavar egyik része azonban az, hogy 1996-ot írunk, Emma pedig megkapja élete első számítógépét. Amikor telepíti a CD-Romot, akkor találja meg a Facebookot. De így, szó szerint: 1996-ban fellép a Facebookra, és megtalálja a 2011-es adatlapját, ami folyamatosan frissül. Innentől kezdődik el a történet: Emma elborzad attól a jövőképtől, ami őt fogadja, Josh pedig épp ellenkezőleg. Ahogy viszont elkezdik a múltban alakítani a dolgaikat, úgy változik folyamatosan a jövő – a kérdés azonban az, hogy ez milyen hatással lesz rajtuk a jelenben. Szeretem az ilyen “időutazós” cuccokat, ez pedig kifejezetten érdekesen fogta meg a dolgokat, hisz úgy maradtak a jelenükben, hogy a jövőjükből csupán apró foszlányokat tudtak meg, méghozzá egy olyan kultúrából, ami ugye 1996-ban teljesen érthetetlen volt a számukra. (Tegyük hozzá, ma is lesek ki a fejemből, hogy ki és mire használja a közösségi hálót.) Természetesen mondanom sem kell, hogy a jövő tudása miatt a jelenben változtatott cselekmények hatására a két főszereplő is kezd egyre közelebb kerülni egymáshoz.

“- Mellesleg, nem értem, mit számít, hogy meleg-e vagy sem.
– Nem számít – válaszolja a szendvicsét majszolva Tyson. – Apám szerint Ellen DeGeneres leszbikus, és mégis szeretjük Ellent.
– Tréfálsz? Ellen nem leszbikus!”

Kifejezetten tetszettek a könyvben a popkultúrális utalások, a kiragadott Ellen-es részleten például hangosan felröhögtem. (Amúgy épp akkoriban futott DeGeneres nagy népszerűségnek örvendő “Ellen” c. sorozata). Mint a bevezetőben is írtam, nagyon tetszett a stílus, az igencsak jól elhatárolható két e/1, ez olyan szerethetővé tette a regényt. Ami viszont levont az élvezeti értékéből, az a sok klisé. Tényleg minden volt itt, amire egy tiniregényben szóbajöhet: álompasi akiről kiderül, hogy nem az avagy a két tini-szomszéd, akik… Hadd ne mondjam tovább (és spoilerkedni sem akarok). A klisék alapvetően nem rosszak, okkal lettek azok, hiszen működőképes panelekről beszélünk. Mégis, néha úgy éreztem, hogy a kevesebb klisé egy jobb sztorit eredményezett volna, hiszen rengeteg lehetőség lakozott az alapszituációban. Ami a regény végét illeti, a lezárás nekem kicsit hirtelen volt, volt némi olyan érzésem is, hogy hiányzik a könyvből 10-20 oldal, de az is lehet, hogy csak én vártam valami más véget.

“Sydney Mills és én merőben más pályán mozgunk. Ő Merkúr, akire a nap tüze árad, én Plútó. Igaz, népszerű vagyok a barátaim körében, de a galaxis legtávolabbi sarkában is alig tudok megkapaszkodni.”

Értékelés: 7/10
Nagyon jók voltak a leírások, tetszett a regény humora. Jay Asher hozta a tőle megszokottat, és örömmel üdvözöltem Carolyn Macklert a fedélzeten. A zseniális alapötlet, a Facebook és a jövőtől való félelem integrálása 1996-ba jól lett megírva, egyes-egyedül a klisék, és a szerelmi szál vérszegénysége miatt voltam úgy vele, hogy ettől jobb is lehetett volna. Mindenesetre ez ne vegye el senki kedvét a könyv megismerésétől, mert tényleg érdemes elolvasni – és nem csak Jay Asher rajongóinak.