Könyvkritika: Joanna Trollope – A másik család Téma: Egyéb kategória

Adott egy figyelemfelkeltő borító, egy (el)ismert író, és egy olyan fülszöveg, ami kapásból figyelemfelkeltő. Az ember azt hinné – legalábbis én, – hogy ebből majd valami nagyon jó fog kisülni. Sajnos nem lett így, de hozzáteszem, ha mindezt filmen látom, úgy talán még tetszett is volna, hiszen az alaptörténetben tényleg lett volna kakaó.Azonban a könyv kivitelezése nem a legjobb, legalábbis én nem tartottam annak.

A sztori a következő: Richie, egy híres énekes és zeneszerző, aki Angliában él a családjával. Egy nap meghal, Chrissie és a lányok pedig magukra maradnak – vagyis, mégsem. Chrissie ugyanis pontosan tisztában volt azzal, hogy Richie nős, és a nejétől, Margarettől nem is vált el, sőt, van egy közös fiúk, Scott is. Azaz, Richie úgy él együtt Chrissievel, úgy nevelnek három leányt, hogy jogilag még nős. Ha legalább jól megindokolták volna, hogy Richie miért nem vált el Margarettől, akkor még érdekesnek is ítéltem volna a dolgot, viszont sajnos a lehető leghülyébben oldották meg. Richie ugyanis “elvből” nem vált el, mert őt úgy nevelték, hogy nem válunk el a feleségünktől. Az viszont teljesen okés, ha egy másik nővel élünk együtt, aki gyerekeket szül nekünk? Tényleg? Komolyan? Valóban? Aúcs! A folytatás innen kitalálható: a két család között megindul a harc az örökségért, eközben pedig egyre jobban megismerik egymást, és így tovább…

„….nem én vagyok az egyetlen ,aki néha úgy érzi,tökéletesen üres és nem tud mit kezdeni másokkal.Hogy ugyanakkor érezhetem azt,hogy van valaki a világan,egy különleges ember,aki képes lesz megtölteni engem is érzésekkel.Ugye van ilyen??”

Ahogy fogytak az oldalak, gyakran kaptam magam azon, hogy unom az egészet. Az írónő próbált bonyodalmakat belecsempészni a sztoriba, és sokszor sikerült is neki, de a legtöbb olyan egyszerűen oldódott meg, aminek nem nagyon örültem. Utóbbival akár még meg is tudtam volna bírkózni, hiszen az élet is lehet ilyen, néha a problémáink megoldása nem a kőkemény dráma, hanem logika kérdése, azonban a könyvnek volt egy sokkal zavaróbb része. Ennyire túlírt regénnyel nagyon rég nem találkoztam. Két kézzel szórta a felesleges információkat, az elvett körülbelül két oldalt, hogy Margaret kocsiját letojták a madarak, és a macskája Dawson milyen szokásokkal rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy banyek, olyan módon beszéltek a karakterek egymással, hogy az valami döbbenet. A dialógusok nagyon szájbarágósan voltak megoldva, valahogy úgy, mint egy röplabdamérkőzés: Midori fogadja a szervát, egy másik csaj felüti a labdát magasra, Mila pedig lecsapja. Egyszerűen annyira egymásra voltak épülve a dialógusok a legtöbb helyen, hogy az már fájóan bántó volt.

“-Én még sosem voltam a Grand Hotelben…
-Nem? Akkor az ötvenedik születésnapodra elviszlek!
-Köszönöm de az négy évvel ezelőtt volt.”

Igazán sajnálom amúgy, hogy ez a könyv nem nyerte el a tetszésem, mert valóban lehetett volna benne lehetőség. Mondjuk, azon is gondolkodom, hogy nagyon nem én vagyok a regény célcsoportja, szóval ki tudja, talán a középkorú nőknek még tetszhet. Ami engem illet, számomra nagyon túlírt, és egyszerűen elvesztette azokat a lehetőségeket, amiket a történtet magában tartogatott. Ami pedig az elejét illeti, akkor kellett volna igazán átadni a drámát, jól felébreszteni az olvasót és tudatosítani benne: apu meghalt, problémáink lesznek. Ehelyett meg arról ment a diskurzus, hogy a ki szeret furulyázni, és nem tudott aludni anyuci…

“A fürdő , az ilyen-olyan arcpakolások, a fogorvos által javasolt,elnyújtott és két különféle fogkefével végzett fogmosás,az,hogy alaposan kikefélje a haját ,hogy végül magára ölthesse a tökéletesre vasalt ,selyem hálóingét,ezek mind olyan rituálék voltak,amelyeket Margaret néhanap már akkor várt,mikor jóformán még a reggelijén sem volt túl.”

Értékelés: 3/10
A női olvasóknak vélhetően jobban be fog jönni ez a regény, és azoknak is, akik szeretik a túlírtnak nevezett, azaz rengeteg, sokszor feleslegesnek tűnő információkkal operáló történeteket. Nekem sajnos nem nagyon jött be.