Könyvkritika: Isaac Marion – Eleven testek Téma: Egyéb kategória

Februárban néztem meg a könyv alapján készült filmet, a Warm Bodiest, amitől nem voltam túlságosan elraggadtatva de összességében tetszett. Azóta a könyvről rengeteget hallottam, jót és rosszat egyaránt. Kíváncsivá tett, leginkább azért, mert olyan kontextusban írtak a könyvről, ahol a Rómeó és Júlia alapot emelték ki. Valamiért abban a hitben éltem, hogy a könyv tulajdonképpen egy Rómeó és Júlia Zombieland-en verzió lesz – hasonlóan, mint a film is volt. Szerencsére tévedtem, az előzetes vélemények ellenére a könyv sokkal szórakoztatóbb lett, mint amilyen a film volt. Az a röpke háromszáz oldal olyan gyorsan lepergett a kezeim között, hogy napi hat órás tanfolyam mellett képes voltam éjszakába nyúlóan olvasni, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen nagy meglepetések nem voltak, hiszen már láttam filmen!

“Ahogy az ember szót használja, attól összerezzenek. Ezt a megkülönböztetést sosem szerettem. Ő Eleven, én meg Holt, de szeretném azt hinni, hogy mindketten emberek vagyunk. Ha ettől idealista vagyok, hát legyen”

A fenti idézetből a történet nagyvonalakban ki is vehető, de azért leírom Nektek. Egy disztópiában élünk, a zombik – vagyis a Holtak, – ellepték a földet, egy járvány sújtott le ugyanis. A főhősünk, “R” egy Holt, aki Eleveneket eszik, leginkább az agyat, mert úgy átélheti az Elevenek életének emlékeit. “R” nem szeret zombi lenni, de úgy érzi, ez nem kívánságműsor és nem ő osztja a lapokat. Vagy mégis? Egy vadászat során ugyanis elfogyasztja Perry agyát, így “ismeri meg” a bájos Juliet, aki szintén abban a helyiségben tartózkodik, és próbál megmenekülni a zombik elől. “R” úgy dönt, segít a lánynak és megmenti őt. Idővel megismerik egymást, “R” változása pedig elindul, amit elsősorban Julie és Perry emlékei időznek elő. A világ készen áll egyáltalán a változásra?

“Akármi is történt a világgal, fokozatosan jött. Már elfelejtettem, pontosan milyen volt, de halvány, magzati emlékeim vannak róla. A parázsló rettegés, ami sosem lángolt fel igazán, csak mikor már nem maradt szinte semmi, amit felemészthetett volna. Minden újabb lépés meglepett minket, aztán egy nap arra ébredtünk, hogy nem maradt már semmi”

Azt hiszem a film legnagyobb hibája az volt, hogy nem tudtuk mi is akar lenni. Ellenben a könyv pontosan tudta mire vállalkozott, és egyszerre több síkon alkotott nagyot. Ezt úgy értem, hogy nem próbált meg “csak” szerelmi sztori lenni, vagy “csak” társadalomkritikát megfogalmazni. Egyszerűen többrétű volt az egész, a szerző pedig olyan sok területet érintett a könyv során, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Tökéletesen le lett vezetve az a képtelen megoldás, maga a “gyógymód”, ami megváltotta az emberiséget. A filmmel ellentétben nem a szerelem volt az, hanem az akarat, az, ami hajtja az embert, amivel eldönthetjük, hogy mit teszünk, mennyire vagyunk erősek, és megküzdünk-e azért, amit akarunk. Már az elejétől nyilvánvaló volt, hogy “R” nem akar zombi lenni, a változást pedig a legtöbbször egy ember indítja el. Hogy is mondták Az éhezők viadalában? Katniss volt a szikra, ami lángba gyújtotta Panemet. “R” is hasonlóképpen funkcionált, és ezzel ki is merült a hasonlóság Az éhezők viadalával.

“Gondolod, hogy a halál értelmetlen? (…) Hát nem lenne jó, ha fel tudnád idézni a te halálodat? Mégis, hogyan akarod valami újjá építeni magad?”

A könyv gyönyörűen lavírozott tehát a műfajok között, és olyan sok témát érintett, amit első blikkre ki sem néztem volna belőle. Szóba került a vallás, az olyan gondolatok, miszerint a lélek az agyunk lenne, és egyáltalán, milyen az ember, és mit miért akar. Ezen felül kaptunk tipikus emberi sorscsapásokat is, mint egy alkoholista apát, aki nem foglalkozik a gyerekével és beleőrült az új világba, vagy egy olyan lányt, akit eldobtak a drogos szülei. Az embert azt hinné, hogy egy zombikkal “tarkított” új világban már nincsen semmi, ami az átlagos világ átlagos problémáira emlékeztetne, de az ember minden körülmények között ugyanolyan gyarló tud lenni, a regény pedig erre világított rá csodálatosan. Amit még feltétlenül kiemelnék, az a főhősök szerelmi szála. Annyira gyönyörűen, lassan és nem sietve alakították ki, hogy azt öröm volt nézni. Az első csókra is majd’ 270 oldalt kellett várni, és ettől vált az egész igazán jóvá. Jópár könyvkritikánál leírtam már, így most is meg kell tennem: a film nyomába sem ér a regény által nyújtott katarzisnak.

Értékelés: 10/10
Nem is tudom másképp értékelni ezt a könyvet, hiszen maximálisan megérdemli a tíz pontot. Ahogy az általam befűzött idézetekből is látszik, Isaac Marion maradandót alkotott. Ha tetszett a film, akkor a könyv még jobban fog, de ha nem tetszett a film, akkor majd a könyv fog – én legalábbis így saccolom. Ó, és majd’ elfelejtettem: valami hihetetlen volt végig a szerző stílusa. Annyira emberközeliek voltak a leírások és a szereplők dialógusai, egyszerűen imádtam. Még Julie is úgy beszélt, mint egy belevaló csaj, nem pedig egy nebántsvirág. Még ezek is emelték a regény fényét.

“A Gilgames-eposz az egyik legrégebbi ismert irodalmi mű. Az emberiség első könyve, akár ezt is mondhatnánk – Rosso átpörgeti a törékenyre száradt, sárga lapokat. – Szerelem, szex, vér és könnyek. Utazás az örök élet nyomában, hogy megmeneküljenek a haláltól – átnyúl az asztal fölött, és a kezembe adja a könyvet. – Négyezer évvel ezelőtt írták, agyagtáblácskákra, olyan emberek, akik a sárban turkáltak és ritkán élték meg a negyvenet. Ez a történet túlélt már számtalan háborút, katasztrófát, járványt, és még most is ámulatba ejti az embert, hiszen nézd csak meg, itt vagyok én, az egész nagy modern romhalmaz közepén, és ezt olvasom. (…)
– A világ, amiből ez a történet származik már rég elpusztult, mindenki halott belőle, de továbbra is megérinti a jelent és a jövőt, mert valaki elég fontosnak érezte ahhoz, hogy megőrizze. Hogy szavakba öntse. Hogy emlékezzenek rá”