Szívből, színből, igazán előzménynovella

7

Amikor elmondtam Róbert Katalinnak a Szívből, színből, igazán hét ötletét, végig abban reménykedtem, hogy lehetőségem lesz egy novella keretein belül újra elmélyülni a Szívből, színből, igazán világában. Kati szerencsére hasonlóan vélekedett, így készülhetett el ez az előzménynovella, amiben először – és sajnos utoljára -, bukkan fel Patrik édesanyja. A novellából megismerhetjük a regény alapjait, így Patrik és Alex első beszélgetését, annak az útnak az első lépcsőfokát, ahogy a két fiú közt kialakul a barátság, majd a mély, tomboló szerelem.

Olvassátok el bátran ezt az előzménynovellát, ami nem lő le semmilyen spoilert, de megmutatja, hogy milyen csodálatos stílusban alkot a szerző, és mennyire szerethető karaktereket vonultat fel a regényben.

02-sor

Róbert Katalin – Minden egész eltörött

(A cím Ady Endre Kocsiút az éjszakában című verséből származik)

– Patrik!

Hűvös volt a víz, de ha úszott, kevésbé érezte. A pipa sós-műanyag íze nyállal keveredett a szájában, ahogy a foga közé szorította, lassan lélegzett, és hallgatta a csendet, amely a fülébe szökő víztől a dobhártyáján hullámzott. Álomszépek voltak a halak körülötte. Lassú karmozdulatokkal követett egy rajt, amely kéken csillogott a víz alatt tőrként hasító napsugarakban. Eltűntek egy szikla mélyére húzódó odúban, de nem bánta: azonnal felfedezett egy lomha, homokbarna halat, amely szinte araszolt a tengermélyen. Mókás volt figyelni, ahogy előrehalad.

– Patrik!

Inkább csak érezte, hogy anyu szólongatja, mintsem valóban meghallotta volna. Nehéz szívvel hagyta ott a víz nyugalmát, de végül kiemelte a fejét a habok közül. A lábával taposott, nehogy elsüllyedjen. Anyu a szikla peremén állt, közel a vaslépcsőhöz, amely a tengerbe vezetett. A szemüveg vízcseppektől zavaros lencséje torzan mutatta a part képét, de Patrik azonnal kiszúrta apát valamivel hátrébb. Utálat moccant meg benne.

– Mi van? – Rámordult anyura, pedig nem rá haragudott. Vagy nem csak rá.

– Apád megérkezett. Nem jössz ki köszönni neki?

Patrik vállat vont.

– Miért, nem lesz itt később?

– Kicsim…

– Akkor meg? Szerintem túléli, ha nem ugrom rögtön a nyakába. – Kiszívta a pipából a vizet, és oldalra köpött. Jó érzés volt, hogy megteheti, mert olyan, mintha nem apának szólna a gesztus. Anyu persze értette.

– Patrik… – A fejét csóválta, és azon a tipikus hangon mondta ki a nevét, ami csalódottságot jelentett. Patrik nem kért belőle. A szájába vette a pipát, és újra belemerült a vízbe.

A szíve hevesen, dühösen vert.

Miért kellett apának máris megérkeznie? Az elmúlt napok tökéletesek voltak. Ha apa nem volt ott, anyu csak rá figyelt. Olyankor akár komoly dolgokról is lehetett beszélgetni, olyasmikről, amikre évközben nem maradt idő. Hogy ezen a nyáron szívesen kihagyná az oxfordi tanfolyamot, mert így is éppen eléggé leelőzte már a többieket, és unatkozik a nyelvórákon. Anyu még azt is megígérte, hogy felveti apának a dolgot. Persze nem hitt benne igazán, hogy meg fogja úszni, de egy próbát megért.

Anyu most azt is meghallgatta, hogy milyennek találja az osztálytársait, kivel barátkozott össze, és ki az, akit egyáltalán nem állhat. Persze anyu szerint nem szabad veszekedni és gyűlölködni, de Patrik pontosan érezte, hogy ki az az egyetlen fiú az osztályban, aki állandóan keresi az okot a kötözködésre, és nem akart megbékélni vele. Anyu azt is meghallgatta, amit az osztályból a lányokról gondolt: túl harsányak és nyafkák voltak, jobban érdekelte őket a ruhájuk, mint egy jó játék, így hát nem szívesen volt velük a szünetben. És most még azt sem bánta, hogy anyu mosolyogva azt felelte, néhány év múlva ez meg fog változni.

Van, amit még anyu sem ért, és nincs is kedve elmagyarázni neki. Nem akarta újra elmondani, hogy sohasem lesz szerelmes. Nem lett volna értelme.

És ez most már nem is számított. Apa megjött, eltölt velük másfél napot, aztán felpakolja őket, és hazaviszi, hogy megint egy évet kelljen várni a nyaralásra anyuval. Patrik mélyebbre úszott a tengerben. El akarta odázni a találkozást apával. Mindig elfogta valami kényelmetlen érzés a jelenlétében, mert apának nem volt egy kedves mosolya, vagy szívélyes szava hozzá. Míg nagyapa állandóan vizsgáztatta, de legalább látszott, hogy fontosak neki az eredményei, apa nem ilyen volt. Patrik úgy gondolta, apát semmi sem érdekli vele kapcsolatban. Sőt, inkább zavarja, ha foglalkoznia kell vele.

Nem akart ezen gondolkozni. Mélyen beúszott a tengerbe, már nem is figyelte a halakat, csak azt, hogy minél gyorsabban haladjon, és minél messzebb jusson a parttól. Lassan lélegzett a pipán keresztül, egyre hűvösebb volt körülötte a víz, de nem bánta. Jó volt kicsit kiélvezni a dermesztő hideget, mielőtt visszament volna anyuékhoz.

horvat01

*

Anya és apa meredten bámulta a tévét, aztán pedig a bemondó hangját elnyomva vitatták meg a történteket. Ákos keresztbefont karral ült a lépcső alján, ahonnan rá lehetett látni a nappaliban a tévére. Alex melléült.

– Te, az nem az a kis beképzelt majom a tolmácsképzősök közül? Tudod, az évfolyamodban – intett Ákos a nappali irányába. – Valami Patrik.

Alex nem volt benne biztos. Vagy nem akart biztos lenni. Nehéz volt elképzelni, hogy ismer valakit, akinek autóbalesete volt. Valakit, akiért helikoptert küldtek a horvát autópályára.

– Szerinted emlékszik valamire belőle? – folytatta Ákos. – Érted, helikopteren utazott, ez marhára menő. Ő meg végigkómázta az egészet, és nem tud majd villogni vele a barátai előtt.

– Gondolod, hogy ezzel akar villogni? – vonta fel Alex a szemöldökét. – Az anyukája meghalt.

Ákos az égre emelte a szemét, és azzal a tipikus fölénnyel válaszolt, amivel csak egy báty érzékeltetheti, hogy gyerekesnek tartja az öccsét.

– Nyilván nem az anyukája halálával. Nem mondanék ilyen hülyeséget…

– Pedig pont azt mondtad – vágott közbe Alex. Valami fájt. Összeszorította a torkát, pedig alig ismerte azt a nőt, aki a bemondó szerint azonnal meghalt a balesetben. – Tisztára hülye vagy.

Felállt, és otthagyta Ákost. Átvágott a nappalin. Szívesen megállt volna egy kicsit anya és apa mellett, hogy hallgassa őket, de anya tekintetében volt valami, ami azt sugallta, hogy nem szeretné, ha maradna. Hogy ez egy felnőtt-beszélgetés, amiben neki nincs helye. Így hát kiment a teraszra, és körülnézett a kertben.

Lilla kitárt karral pörgött a fűben. Valamiféle képzeletbeli színpadon lehetett, aminek a határait csak ő látta, mert hirtelen megtorpant, és úgy kezdett hajolgatni, mint akit éppen megtapsol a láthatatlan publikum. Aztán ugrabugrálva hagyta el a „színpadot”, és elindult a ház felé – de észrevette, hogy Alex a teraszon áll. Megtorpant előtte.

– Mi van? – kérdezte sértett hangon.

Alex azon töprengett, hogy ő is ennyire pukkancs volt-e két éve, Lilla korában, vagy ez a lány sajátos tulajdonsága, hogy már akkor is ellenséges, ha csak ránéz.

– Mit csinálsz?

– Semmi közöd hozzá. – Lilla levetette magát az asztal mellé. Alex várt. A húga többnyire nem tudott túl sokáig duzzogni, sokkal fontosabbnak érezte, hogy mesélhessen magáról. – Csak próbáltam. Az évnyitón majd én is mondhatok verset, és arra gyakoroltam.

– Koreográfiával? – Alexből kirobbant a nevetés. Lilla keresztbefonta a karját, és olyan arccal ült, mint aki soha többé nem szeretne Alexhez szólni.

Csakhogy Alex pontosan tudta, meddig tart ki az ilyen harag.

– Tudod – kezdte Lilla fél perc múlva kioktató hangon –, van, aki tudja, hogy mit akar kezdeni magával.

– Csak nem?

– Nekem számít minden lehetőség, amikor megmutathatom magam. Minél nagyobb tapasztalatom lesz, annál esélyesebb, hogy nyolcadikban felvesznek a Nemes Nagyba drámatagozatra.

– Addig még van két éved.

– Annál több idő, hogy gyakoroljak.

– Szerintem ez nem a tapasztalaton fog múlni – vont vállat Alex. Aztán hirtelen megszánta a húgát. Talán amiatt, amit a házban hallott, vagy azért, amit akkor érzett, amikor elképzelte, hogy milyen lehet elveszíteni valakit, aki az életed része. Így hát hozzátette: – De téged biztosan felvesznek. Tehetséges vagy.

Lilla meglepően boldogan mosolyodott el.

– Köszi!

Felpattant, megölelte, majd betáncikált a házba. Alex értetlenül nézett utána, és el sem tudta képzelni, hogy tudott ezzel az ártatlan mondattal ekkora örömöt okozni.

*

– Csendesebben! Itt van…

– Hallottad, hogy mi történt?

– Ja, tényleg igaz.

– Mondjuk szarul is néz ki…

Patrik körül zsongott a levegő. Igyekezett kizárni minden megjegyzést a tudatából – különösen, mert nem is neki szóltak, és az iskolatársak megpróbálták úgy elsuttogni őket, hogy ne hallja meg. Boldog lett volna, ha átmenetileg megsüketül. De egy sebhelyen kívül, amely a térdén húzódott végig a műtét emlékeként, semmilyen maradandó sérülést nem hagyott a baleset.

Kívülről legalábbis.

Még felmentése volt tornából, és az egyik tanár rászólt, hogy ne merészeljen délután a többiekkel focizni, kímélnie kell a lábát. De valójában egyáltalán nem vonzotta a foci, így hát nem is ezért maradt bent minden délután. Hanem azért, mert nem volt jó hazamenni. Korábban anyu délutánonként már otthon volt. Néha sütit sütött, néha csak olvasgatott a nappaliban, vagy ha még szép volt az idő, akkor kint a kertben.

Patrik sokszor úgy ment haza, hogy arra számított, majd kint találja a napsütötte hintaágyon, vagy várta az édes, gyümölcsös illatot, hogy megcsapja, amikor kinyitja a bejárati ajtót. Máskor pedig, miközben leckeírás helyett játszott a számítógépen, és megroppant a padló vagy koppant valami valahol a lakásban, Patrik kapkodva hajolt a füzet fölé, nehogy anyu rajtakapja a lustálkodáson – aztán rájött, hogy már nem kaphatja rajta.

Gyűlölte a házukat. Bizonyára apa is így érzett, mert nem nagyon járt haza. Nyilván megbízta a takarítónőt, hogy gyakrabban nézzen feléjük, mert a ruhákat kimosták, és a hűtőben mindig volt elég étel ahhoz, hogy Patrik készítsen egy szendvicset vacsorára – habár többnyire nem volt éhes esténként. Hétvégén meg apa is be-benézett, adott zsebpénzt tízóraira, feltett néhány kérdést, habár alig figyelt a válaszra, és hamar eltűnt.

A nagynénje és a nagyszülei figyeltek oda arra, hogy hétvégén is egyen meleget. És Patrikot megfojtotta ez a gondoskodás, az örökös kérdések, az együtt érző szavak. Persze, nekik is hiányzott anyu, de akkor sem tudhatták, hogy mit érez. Mert ők nem maradtak egyedül.

– Szia. – Az egyik osztálytársnője állt mellette. Eszter. Patrik keresztbe fonta a karját, és nem válaszolt. Eszter várt néhány másodpercet, aztán megszólalt. – Gondoltam, talán van kedved beszélgetni.

– Miből gondoltad?

– Csak egy ötlet volt. Tudod, néha jó beszélgetni. Például én is jobban éreztem magam tőle, miután meghalt a… – Eszter elakadt, Patrikban pedig felhorgadt a felháborodás. Egyáltalán nem érdekelte más vesztesége. – Szóval a macskánk. Ő igazán édes volt, ismertem, amióta csak élek, és aztán beteg lett, és el kellett altatni. Szörnyű volt.

– Marha nagy veszteségnek hangzik. – Patrikot nem érdekelte, hogy igazságtalan. Az előbb még nem akarta, hogy a lány valódi fájdalmat zúdítson a nyakába, most viszont azért lett dühös, mert valaki egy macskához hasonlította anyut.

– Nehéz volt – magyarázta Eszter türelmesen. – És sokat sírtam is. Te szoktál sírni? – Nem várt választ. Kár is lett volna várnia. – A sírás rengeteget segített. Meg az, hogy beszélgettünk anyuval arról, ami történt. Mirciről is, meg arról, hogy hiányzik nekem. És aztán apu hozott egy másik cicát, és valahogy könnyebb lett. Persze Mircire még mindig emlékszem, de úgy azért más, hogy itt van Lali. Sokkal könnyebb, érted. Mert annyira édes, hogy el is felejtem, hogy ő nem Mirci. Szóval ez segít.

– Hát ez tanulságos volt – vágta rá Patrik, amikor végre szóhoz jutott. – Kösz, hogy megosztottad velem.

Eszter zavartan gyűrögette a pólója alját. – Lehet, hogy nem úgy jött ki, ahogy akartam, de…

– Pedig nekem ennyi bőven elég volt – szakította félbe Patrik.

Felkapta a táskáját, és otthagyta a lányt. Ezután ügyelt rá, hogy olyan sarkot keressen magának az iskolában, ahol kevesen járnak. Nem volt szüksége még egy jólelkű osztálytársra, aki megpróbálta volna vigasztalni.

*

szivbol-szinbol-patrik

Patrik a szokásos helyén ült. Alex húzogatta kicsit a hátizsákja pántját, töprengett, aztán végre elszánta magát. Úgy dobogott a szíve, hogy egy pillanatra meg kellett állnia, mély lélegzetet venni, és tudatosan megnyugtatni magát. De mégis odament. Napok óta készült erre a pillanatra, csiszolgatta magában a tökéletes mondatokat, és most úgy érezte, eljött az idő.

Patrik nem nézett fel, amikor megállt mellette. A legutolsó szekrénysor végén ült, ott, ahol igazából alig járt valaki, a falnak támaszkodva, felhúzott térdekkel. A táskáját ledobta maga mellé, ujjaival azon dobolt. Sápadt volt, mint mostanában mindig, és üveges szemekkel meredt maga elé. Alex kicsit arra számított, hogy sírni fog, de Patrik arcán vagy szemében nem látta könnyek nyomát. Megállt, és várt egy pillanatot, hátha a fiú felnéz rá, de Patrik nem reagált az érkezésére.

– Nem bánod, ha leülök melléd?

– Pont leszarom, hogy mit csinálsz.

– Hogy beszélsz? – szólt rá Alex önkéntelenül, aztán rájött, hogy ennél nagyobb butaságot nem is mondhatott volna. Patrik gúnyosan röhögött fel.

– Mint egy ember, baszki. Ha nem tetszik, még most húzz el.

– Oké, bocs. – Alex leült a fiú mellé. Patrik nem nézett rá.

– Azért kérsz bocsánatot, mert mégis ideültél?

– Azt mondtad, nem izgat – vont vállat Alex. Patrik nem felelt. Alex a falnak döntötte a fejét, a szeme sarkából figyelte a fiút, ő viszont nem vett tudomást róla. Vagy legalábbis megpróbált úgy tenni, mint aki nem vesz róla tudomást.

Alexnek eszébe jutott, hogy milyen mondatokkal készült, de most már egyik sem tűnt volna jó választásnak. Egy ilyen bevezető után sem sajnálkozni, sem érzelgősködni nem volt értelme. Inkább hallgatott. Elővette a táskájából a történelemkönyvet, és olvasgatni kezdte. Akár itt is tanulhatott, amíg arra várt, hogy Patrik megszólaljon.

Patrik hangos fújtatással nyújtotta ki a lábát. Hirtelen fordult felé, de Alex számított rá, így nem rezzent össze.

– Mi a fenét keresel itt?

– Kedvem támadt kicsit üldögélni.

– Miért nem bárhol máshol üldögélsz?

Alex vállat vont. – Ez nyugis helynek tűnik.

– Az is. – Patrik sóhajtott. – Vagy legalábbis idáig az volt. Miért nem húzol haza, mint a többiek? Remélem, nem azt akarod elmesélni, hogy megdöglött a macskád.

– Soha nem is volt macskám – felelt Alex zavartan. Patrik végigmérte a szeme sarkából.

– Nagyon helyes.

Újra hallgatásba merültek, de Alex most már néha magán érezte Patrik pillantását. Az ölébe ejtette a tankönyvet, kinyújtóztatta a lábát, hátradöntötte újra a fejét, és lehunyta kicsit a szemét. A percek lassan telte, de most már nem feszült volt közöttük a csend, hanem inkább várakozó.

– És te miért nem mész haza? – kérdezte végül Alex.

– Mert nekem sincs macskám. – Alex felvonta a szemöldökét. Patrik legyintve fordult el.

– És apukád? Őt nem zavarja, hogy minden nap itt maradsz?

Patrik újra gúnyosan nevetett fel. Alex idegeit végigborzolta a hang, annyi keserűség bújt meg benne. Nézte a fiút. Patrik megint maga elé bámult. Alex észrevette, hogy a hüvelykujja körme mellett felszakadt bőr, és Patrik szinte önkéntelen mozdulattal piszkálja a sebet. Legszívesebben elhúzta volna a kezét, de nem merte megérinteni.

– Nem jár haza – mondta végül Patrik rekedten. – Van Pesten egy lakása, régen is ott aludt néha, ha elhúzódott egy munkavacsora, vagy nagyon sokáig kellett dolgoznia. Vagy tudja fene, hogy miért. Most állandóan ott lóg.

Alex arra gondolt, hogy apa mit tenne hasonló helyzetben. Valószínűleg autóval hozná-vinné őket, mint elsős korukban, és állandóan ott lihegne a nyakukban. A családnak mindig össze kell tartania – ez volt apa alapelve. Bejönne minden este a szobájába, és megpróbálna beszélgetni vele. Néha a pokolba kívánná, mert néha a pokolba kívánja most is, de azért jó érzés lenne, hogy számíthat rá.

– Azért meghallgat néha? Amikor mégis hazajön?

– Amikor hazajön, akkor nem szól hozzám. – Patrik felszisszent: letépett egy kis bőrt a kezéről, a seb újra vérezni kezdett. A szájába vette, szopogatta egy kicsit. Alex nehezebben értette a szavait, amikor így is tovább beszélt: – Volt, hogy órákat töltöttünk el kettesben, néma csendben. Üvölteni meg csapkodni akartam, de féltem, hogy akkor nem jön többet haza.

Alex törökülésbe helyezkedett és Patrik felé fordult. Nem igazán tudta, hogy mit lehetne mondani, és elcsépelt, felszínes vigaszszavakhoz nem volt semmi kedve. Patrik még mindig az ujját szopogatta, nem nézett rá, de Alex érezte, hogy még így is figyel minden rezdülésére. Meg akarta érinteni. Furcsa volt a vágy: új és idegen, mégis ez tűnt helyesnek, hogy a fiú karjára tegye a kezét, és gyengéden megszorítsa. Patrik nem húzódott el. Leengedte a kezét, és most már Alex felé fordult.

– Minden nap, amikor hazamegyek, rettegek. Rettegek attól, hogy otthon lesz. És rettegek attól, hogy nem lesz ott. Mindkettő kurva szar.

Hallgattak. Alexnek nem volt kedve elengedni Patrik karját, és úgy tűnt a fiúnak sincs kedve kimozdulni az érintéséből.

– És azelőtt jobban megértettétek egymást? – kérdezte hosszú percekkel később Alex. Patrik lemondóan mosolyodott el.

– Azelőtt anyu összekötött minket.

– Sajnálom. Sajnálom, ami történt.

– Hát, én is. – Patrik megdörzsölte a szemét, és ezzel elhúzódott Alex keze alól. – Tudod, nekem kellett volna a helyén lennem. Nekem kellett volna megdöglenem.

– Mi van?! – Alexből elemi erővel tört ki a felháborodás. Patrik megint nem nézett rá.

– Nem akartam hátra ülni. Olyan menőnek tűnt beülni előre, a szélvédőn keresztül nézni az utat, figyelni a műszerfalat. Kicsit, mintha én vezetnék. Szoktál elöl ülni?

– Ritkán – ismerte be Alex. – Ha anyáék nincsenek ott mindketten, Ákos kisajátítja az anyósülést. A bátyám – tette hozzá. Patrik fintorgott.

– Ja, tudom. – Alexet valahogy melegséggel töltötte el a gondolat, hogy Patrik tudja, ki a bátyja. Mintha érdekelné, hogy ki ő. Patrik sóhajtott, aztán folytatta: – Ha hátra ülök, mindketten élnének még ma is. Akkor boldogok lehetnének.

– Ugyanígy fájna nekik az is, ha meghaltál volna – mondta Alex halkan. Patrik lassan rázta meg a fejét.

– Apa azt kívánja. – Felemelte a kezét, megakadályozva, hogy Alex válaszoljon. – Hallottam, amikor mondta nagyapának. A kórházban. Azt hitték, alszom. Vagy leszarták, hogy hallom-e. Bárcsak megdöglene. Bárcsak ő ült volna hátul, és döglött volna bele – suttogta maga elé. Alex megborzongott. Elkapta Patrik vállát, és maga felé fordította a fiút.

– Ez rohadt nagy baromság! Érted? Ilyet csak akkor mond az ember, amikor ki van akadva, amikor annyira szomorú, hogy nem is tudja, mit beszél.

Egymás szemébe néztek, és hallgattak. Alex lassan engedte el Patrik vállát. Furcsa volt a helyzet: meglepően őszinte, végtelenül szomorú, és valamiért mégis jó. Talán mert Patrik megbízott benne. Vagy azért, mert itt ültek egymás mellett, és most már a hallgatás is lágy, szinte meghitt lett közöttük, nem ellenséges.

– Tudom, hogy az én hibám – szólalt meg Patrik. Alex csak felvonta a szemöldökét, és várta, hogy a fiú folytassa. Patrik felsőajka megremegett. – Hogy nekem kellett volna meghalnom, és anyu miattam… Mert én hisztiztem, hogy nem akarok hátul utazni, ő meg inkább bevállalta helyettem. Bevállalta a halált.

– Kurva nagy hülyeségeket beszélsz, tudod? – felelt Alex lágyan.

– Nahát, te ilyen csúnyán szoktál beszélni? – vágta rá Patrik. Mindketten elnevették magukat, és egy pillanat alatt elillant a feszültség. Patrik sóhajtott, megint hátradőlt, és újra megdörzsölte a szemét. – Tényleg nem gond, hogy még nem mentél haza?

Alex vállat vont. – Azért van a mobilom, hogy felhívjanak, ha hiányzom.

– Akkor maradj – biccentett Patrik úgy, mintha Alex idáig az ő engedélyére várt volna. Alex megcsóválta a fejét.

Egy ideig némán ültek egymás mellett. Aztán Patrik tett egy megjegyzést az egyik tanárra, és Alex maga is meglepődött azon, hogy milyen könnyű lett hirtelen hétköznapi dolgokról beszélgetni. Filmekről, zenéről, évfolyamtársakról. Mintha mindig is barátok lettek volna. Közben Patrik néha elejtett még egy-két megjegyzést az apjáról, és Alex nem is próbált semmi vigasztalót mondani, csak meghallgatta.

Aztán anya tényleg felhívta, és idegességtől elvékonyodó hangon szidta le, amiért nem ért még haza, és még csak nem is telefonált. Alex nem bánta. Patrikkal együtt indultak haza, és Alex megfogadta magában, hogy a barátja lesz. Most már örökre.

Szívből, színből, igazán Hét a Media Addicton

szivbol-szinbol-het

2310 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok
Share.



7 hozzászólás

  1. Elolvastam, a novella és ez az egész hét az interjúk stb. nagyon felkeltették az érdeklődésemet, alig várom hogy megjelenjen a Szívből, színből, igazán. Megvárom a Fogadj el! megjelenését és rendelem is meg a Szívből, színből, igazán-t, a Fogadj el!-t és a a Ballépéseket. Köszönöm hogy ismét egy jó könyvre hívtad fel a figyelmemet! :)

    • Nagyon örülök, hogy tetszett nektek a novella, meg a Szívből, színből hét is :)

      És Emily, külön köszönöm, remélem örömöd leled majd a Fogadj el!-ben :)

      • Vieequil on

        Csak itt egyáltalán nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy Patrik Scorpius, Draco meg az apja – persze a Potter-család is hasonlított, de az nem volt olyan hangsúlyos.

Leave A Reply