Könyvkritika: Rebecca Donovan – Elakadó lélegzet

0

elakado.lelegzetVannak olyan könyvek, ahol elég egy-egy kulcsszó is ahhoz, hogy tudjam, nekem ez kell. Az Elakadó lélegzet esetén ez a kulcsszó a családon belüli erőszak volt. Meglehetősen alul van reprezentálva a téma nem csak a könyvekben, hanem a televízióban és a filmekben is, aminek nem örülök, hiszen sajnos többen érintettek a témában – mármint, a családon belüli erőszakban -, mint amennyien beszélni mernének róla. Ezért is jó az Elakadó lélegzet, mert tényleg olyan témát feszeget, amiről beszélni kell, amivel foglalkozni kell és amin el kell gondolkodni.

A történet főszereplője a tizenhat éves Emma Thomas. Kiváló sportoló, színötös tanuló és az minden vágya, hogy kitörhessen otthonról, már számolja a napokat az érettségiig. Az édesapja meghalt, az édesanyja elhagyta őt, így a nagybátyja és felesége Carol nevelik. Emmát a nő folyamatosan bántalmazza, nem csak fizikai, hanem lelki erőszakot is alkalmazva rajta. Emma tűr, úgy érzi nem tehet semmit, hiszen tudja, ha beszél, akkor Carolt börtönbe zárják, és így árván maradhatnak az unokatestvérei, akik teljes szívéből szeret. Emma meghatározott rutin szerint éli az életét, a sikerei ellenére is igyekszik láthatatlan maradni. Egyetlen barátnője, Sara a mentsvára, aki folyamatosan segíti a lányt. Egy nap feltűnik a színen Evan, és a jóképű srác felfedezi Emmát, hovatovább, beleszeret a lányba, és ekkor bonyolódik tovább a történet.

A könyv hatalmas kontrasztokat teremtett önmagán belül. Míg Emmáék által a középosztály életét mutatta be az írónő, addig Evan és Sara kapcsán előjött a mérhetetlen gazdagság, ez a kontraszt pedig nem feltétlenül csapódott le jól a kötetben. Hiteltelen volt, és ezzel is inkább olyan kérdések jöttek elő, amiket jobb lett volna, ha a regény nem vet fel. Nekem például végig azon járt az agyam, hogy Sara szülei szeretik Emmát, Sara apja bíró, hétvégenként úgyis ott van a lány, meg amúgy is milliomosok, miért ne fogadhatnák be Emmát, és miért ne fenyíthetnék meg Carolt, miszerint ha bejelentést tesz a rendőrségen Emma eltűnése miatt, akkor Emma is fog egy látleletet és feljelenti az erőszakos nőt. Persze, tudom, kívülről könnyen pofázik az ember, és kétségkívül nehéz megérteni annak a pszcihológiáját, ami a bántalmazott emberben lezajlik ilyenkor, pláne ha tizenéves, mégis, a kontrasztok annyira szembe lettek állítva egymással, hogy akaratlanul is felmerültek bennem olyan kérdések, amikre az írónő is felfigyelhetett volna.

A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni.

A szerelem is kiemelt szerepet kapott, ami néhol nagyon sziruposra lett megírva, de ez nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna olvasni. Annyira aranyos volt Emma és Evan együtt, és olyan jól esett végre azt látni, hogy boldog az a lány. Az egész “csábítási folyamat” zseniálisan volt kivitelezve, az pedig különösen tetszett, ahogy belevitte az írónő a lélegzet motívumot. Maga a légzés amúgy is sokszor került szóba Emma múlt idejű e/1-es narrációjában, ami néhol ugyan zavaró volt, de annyira tetszett, ahogy másfajta lélegzésről beszélt Evan és Carol közelében. Ez például egy olyan kontraszt volt, ami tetszett olvasás közben. Ettől függetlenül Evan is néha átment az “ilyen pasi csak a mesében van” kategóriába, de ismétlem, Emma annyira megérdemelte az álom lovagot, hogy egy pillanatig sem orroltam meg a túl rózsaszín ábrázolásra. Jobban zavart az álomgazdagság, nagyobbat ütött volna a sztori ha mindenki a középosztály tagja.

Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én, Evan létezésének túlfűtött tudatában nem vettem észre, milyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt.

A családon belüli erőszak tényleg fontos szerepet kapott a sztoriban, az Emma és Carol közti dolgok leírása pedig horrorisztikusan valósághű ábrázolásmódban lett tálalva. Ugyanúgy megrettentem, mint Emma, és annyira átéltem a félelmét, talán olyannyira, ahogyan a lány tette. Ez is a leírás minőségét erősíti, hiszen szó szerint élt a kép, az írónő víziója megelevenedett a szemeim előtt, és pont ez lett volna az egésznek a célja. Érdemes beszélni még arról is, hogy mindez milyen indulatokat váltott ki a többi karakterből. A nagybácsi reakciója például annyira emberi volt, és tegyük hozzá, Carolé is. Akin sokat gondolkodtam, az Sara. Vajon mindent megtett, amit lehetett? Hibázott valahol a regény folyamán? Ne feledjük, tizenhat éves volt a lány is, aki sokszor viselkedett legjobb barátnőként. Az Elakadó lélegzet tipikusan egy olyan regény, amiről jól el lehet beszélgetni az emberekkel, mert fontos témával foglalkozik, csak sajnos a köntös szegélye gyémántokkal van kirakva, amik lehúzzák az egyszerű anyagot, amiből készült a ruhadarab.

Olyan szorosan elzársz magadba mindent, hogy attól félek, egy napon felrobbansz.

Értékelés: 8/10
Csupa olyan dolog volt a könyvben, amit értékeltem, a leírások éltek, fontos dolgokról esett szó, a karakterek (többsége) élethű volt. Egyedül azt fájlalom, hogy néhol túl sok volt a könyv. (Tényleg egy egész garázs játékszobának? Komolyan?). Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna az Elakadó lélegzet. Olyannyira bejött, hogy a héten elkezdem olvasni a második kötetet, mert Áprilisban visszük Blogturnéra :)

5348 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok
Share.



Leave A Reply