close
Könyvkritika

Könyvkritika: Kristine Barnett – A szikra

kristine_barnett_a_szikraAzt hiszem nyugodtan kijelenthetem azt, hogy A Szikra egy igazán különleges könyv. Szeretem az ilyen memoárokat, amik minden hibájukkal együtt teljesítik a fő céljukat, azaz szórakoztatnak, megríkatnak, mosolyt csalnak az arcomra és valahogy elhitetik velem azt, hogy mégsem olyan csúf ez a nagy világ, amiben élünk. Igazán különleges könyvvel van tehát dolgunk, az pedig, hogy ez itt – elvileg -, mind megtörtént, még egyedibbé varázsolt mindent.

A memoárt Kristine Barnett írta, aki gyerekként amish-közeli egyház tanításai által nevelkedett, majd férjhez ment, és végre, megszületett az első gyermeke. Jake autizmusát két évesen fedezték fel, akkor indult meg a harc az idővel és a betegséggel, útjukat pedig anyagi gondok, szociális és beilleszkedési nehézségek kísérték, miközben mindvégig kitartott a családi szeretet. A könyv leírja, mikkel küzdött meg a család, miként jutottak el arra a pontra, hogy rájöttek Jake-nek nem feltétlenül előnyös az állam által előírt és javasolt kezelés, Kristine ugyanis a saját kezébe vette a fia sorsát.

Az autizmusról, mint betegségről sokat olvastam már, a témát pedig roppant érdekfeszítőnek tartom. Legutóbb hasonló könyv a “Nézz a szemembe” képében került a kezembe, ott egy asperger-szindrómás férfi, John-Elder Robinson mesélt az életéről, míg A szikrában fordult a kocka, és az anyuka mondta el miképpen élte meg a gyermekével kapcsolatos “harcokat” (ha fogalmazhatok így). Kétségkívül példaértékű az, amit Barnett megtett, ahogyan minden probléma ellenére, a saját megérzéseire hallgatva küzdött azért, hogy a fia beilleszkedjen a társadalomba, hogy kifejlődjenek a szociális érzékei, és kihozhassa magából a maximumot, aminek a hatására Jake egy nap akár olyan dolgot is létrehozhat, ami emberek millióinak változtathatja meg az életét.

A memoár olvasása közben leginkább két érzés viaskodott bennem: az egyik a felhőtlen öröm volt, amikor lelki szemeimmel láttam Jake fejlődését, átéltem vele együtt azokat a lépéseket, ami nekem természetes, neki pedig lehetetlen küldetés (például szociális téren). Azonban a könyv olvasása közben végig ott dobogott bennem az “ugyanmár Kristine, nem vagy te szent érzés is. Hiányzott az egészből az a fájdalom, az a nehézség, amit az egész család, de legfőképpen a nő átélt. Két gyereke is súlyos beteg, egyszer még be is csődöltek, kábé enni se volt mit, de ő csak a jóval törődött, aha, persze! Sokkal teljesebb képet kaptam volna, ha nem mindig csak a jót sulykolja, hanem néha a rosszat is.

Apropó, rossz. Ez egy ember memoárja a gyermekéről, de mégis, Kristine-ről semmi “rossz” nem derült ki. Komolyan, Teréz anya elbújhatna a nő mögött, az pedig, hogy Kristine még nem lett szentté avatva, egy hatalmas baklövés. Az a nő okosabb(nak hitte magát), mint az orvosok, hiszen minden gyereket meggyógyít aki hozzá kerül a napközibe, mert ő mindenkinél jobb. Az a nő annyira pozitív, annyira energikus, olyan varázslatos, és mindig tudja kinek mit mondjon, és hogyan haladjon előre az útján, miközben egyetlen olyan tulajdonságára sem vetült fény, ami alapján normális emberi lényként lehetne őt elképzelni. Bár, azt hiszem tévedek, hiszen a negatív tulajdonsága ordít a lapok közül: annyira tökéletesnek látja magát, hogy az már “fáj”.

Vagy ez csupán az amerikai-módi tökéletesség lenne? De nem, ez nem mentség. Ezzel a nővel, és Jake-kel példálóznak Amerikában az autistáknak, aki pedig elolvassa a memoárt, és teszem azt érintett, könnyedén gondolhatja azt, hogy “buta vagyok, semmire se vagyok jó, én nem tudok segíteni a gyerekemnek, mert nem vagyok Kristine Barnett“. Ahelyett, hogy igazán segítőkezet nyújtana az érintetteknek, sokkal inkább magaslóról beszél – én legalábbis ezt szűrtem le az oldalakból.

Mindemellett azonban tényleg megvan a könyv szerethetősége, leginkább azok a fázisok, amikor Jake kerül előtérbe, és az a hatalmas küzdelem, amit az autizmus kordábantartása miatt véghezvitt a család. A körítéssel volt problémám, de mégis, remek érzés volt megismerni ezt a történetet, és sok új dolgot megtudni az autizmusról.

Értékelés: 6/10
Talán én vagyok túlságosan közép-európai, méghozzá magyaros felfogással, de a mesélő szerepe kissé túl sok volt, mégis, a történet amit elmesélt a szívemig hatolt, ráadásul egy csomó plusz információhoz eljutattott. Kétségkívül szerethető volt ez a könyv, csak még szerethetőbbnek éreztem volna, ha Kristine egy kicsikét lejön arról a magas lóról.

a_szikra_jake_barnett

1909 <- Az összes oldalletöltés 2 <- A mai adatok
Tags : Európa Könyvkiadó

2 hozzászólás

  1. nem ír magas lóról, viszont van önbizalma.
    és baromi jók a meglátásai.
    vagy persze lehet, hogy én is magas lovon ülő anya vagyok :)

    1. Én nagyon úgy éreztem, hogy magas lóról beszél, de nem vagyok édesanya, másként látom – és ezzel egy szóval se akarok arra utalni, hogy te magas lovon lennél.
      Köszönöm, hogy elolvastad az értékelést és hozzá szóltál :)

Leave a Response