Főoldal Érdekességek Cikksorozatok Más/Kép – Lylia Bloom, a magánkiadás útján

Más/Kép – Lylia Bloom, a magánkiadás útján

4
Oszd meg!

Ma egy rendhagyó kiadással jelentkezik a Más/Kép cikksorozat, ugyanis egy olyan fiatal hölggyel beszélgettem, aki sokakhoz hasonlóan írói ambíciókkal rendelkezik. Lylia Bloom azonban az Amerikában oly divatos self-publishing mellett döntött, azaz magánkiadásban jelenteti meg az „Ellopott életek” címet viselő regényét. Napjainkban, az irodalmi berkekben ellentétes vélemények jelennek meg a magánkiadás kapcsán: sokan ellenzik, vannak, akik lenézik azokat, akik eme megjelenési módot választják, míg akadnak olyan vélemények is, amik a jövőt a magánkiadásban látják.

Lylia Bloom csak egy dolgot szeretett volna: megmutatni a regényét a nagyvilágnak, és örömet szerezni azoknak, akik a részletekben történt online közlés mellett szerették volna valódi, könyv-alakban is a kezeik közé kaparintani a történetet. Eme beszélgetésből többek között kiderül az is, miért döntött más/kép(p) avagy miért keresi az új utakat.

lylia-bloom-konyv

– Mit tudhatunk rólad?
A nevem Pálos Linda, 29 éves vagyok, egy 4,5 éves fiú büszke és általában nagyon fáradt anyukája. A Budapesti Gazdasági Főiskolán diplomáztam mint szállodai közgazdász. Jelenleg a Beregben élek egy kis faluban és beszerzőként dolgozom egy led izzókat gyártó cégnél.

– A közgazdász végzettségtől távol áll az írás, de te mégis írói álmokat dédelgetsz.
Az írás hamarabb volt jelen az életemben, mint hogy tudtam volna, merre tanuljak tovább. 15-16 éves korom körül kezdtem el írni, mai fejjel bugyuta, de szerethető néhány oldalas novellákat. Aztán nem nagyon volt megállás, mindig írtam valamit. Vagy ha épp nem írtam, akkor gondolkodtam rajta. Számomra az írás olyan, mint egy terápia. Kikapcsolok teljesen, és ugyanúgy elmerülök egy másik világban, mint olvasás közben, vagy talán még jobban.

– A családod mit szól az írói ambícióidhoz? Egy kisgyerek, munka mellett vélhetően nem is egyszerű alkotni.
Tényleg nem egyszerű. Az „Ellopott életek”-kel azért volt nagy szerencsém, mert a gyerkőc elkezdett ősszel oviba járni, nekem akkor még nem volt munkám, így előfordult, hogy napi hét órán keresztül csak írtam. Most nem tudom ezt megtenni. Megvan az új történet a fejemben, de egész egyszerűen nincs időm leírni. Amikor lenne időm, akkor pedig nagyon fáradt vagyok. De összehozom azt is. A környezetem nagy része támogat, sokakat megleptem vele, hogy írok, de mindenki meglepően pozitívan reagált.

– Miért döntöttél az írói álnév mellett?
Amikor elkezdtem írni 16 évesen, természetes volt, hogy „kell” írói álnév, elvégre mindenkinek volt. Eleinte próbálkoztam ezzel-azzal, egyik sem tartott sokáig. Végül találtam egy nevet, amit azonnal a sajátomnak éreztem. Akkor még a Lilia nem volt anyakönyvezhető név, ezért az írónőtől „kértem el” a nevet, pici változtatással. Azóta vagyok Lylia  Közben elgondolkoztam rajta, hogy a saját nevemen jelentessem meg a könyvet, de addigra már aránylag sokan ismertek Lyliaként, így maradtam ennél a névnél.

– Nem titok, az Első Aranymosáson egymás mellett küzdöttünk, akkor egyikünknek sem sikerült. Mik voltak a tapasztalataid a pályázatról?
Nagy reményekkel indultam neki, valamiért úgy éreztem az akkor regényemre, hogy „igen, ezzel sikerülni fog”. Aztán mégsem sikerült.
Először természetesen a „miért nem jött össze” hangulat jött elő, de aztán rájöttem, hogy nagyon sokat tanultam. Tanácsokat, javaslatokat kaptam, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel kölcsönösen egymás hasznára voltunk, úgyhogy visszagondolva rá nagyon is hasznos volt.

– Azt hiszem pont ez az egyik legnagyobb előnye az Aranymosásnak. Az „Ellopott életekkel” is pályáztál, ugye?
Igen, próbálkoztam. De ezt végképp pofára esésnek éltem meg. Másodszorra úgy indultam neki, hogy ha „csak” annyi haszna lesz, hogy akik tavaly is olvastak megmondják, hogy szerintük fejlődtem-e vagy sem, már akkor megéri. Viszont még az első fejezetemmel sem kerültem ki, és ez igenis mellbe vágott. Tavaly kikerültem, azóta ha csak egy kicsit is, de jobb lettem, ráadásul figyelgettem a felkerült részleteket, és volt néhány, ami bőven hagyott kívánni valót maga után. Nem csak én nem értettem, hogy miért nem, mások sem… Aztán volt valahol egy kis összefoglaló, hogy pl. az „értelmetlen” prológussal kezdődő regényeket kiszórták. Az „Ellopott életek” ugyan prológussal kezdődik, de szerintem egyáltalán nem értelmetlen. Erre építettem az egészet. Belecsöppenünk egy jelenetbe, amiről nem értjük, hogy miért van úgy, ahogy, aztán visszamegyünk X nappal korábbra és szépen felépül az egész. Napra, dátumra lebontva írtam meg, ez volt az egész alapja.

– De mégsem adtad fel, és ez becsülendő. Megpróbáltad az „Ellopott életeket” elküldeni más kiadókhoz, vagy egyből a magánkiadás mellett döntöttél?
Természetesen némi kis pihenőidő után megpróbálkoztam máshol is. Nagyon sok helyről kaptam olyan visszajelzést, hogy „bocsi, de nem foglalkozunk kezdő szerzőkkel”. Egy helyről kaptam érdemi visszajelzést, náluk a téma volt túl húzós. Volt egy megkeresésem, akik nagyon lelkesek voltak, de aztán teljesen eltűntek, hát nem erőltettem. Aztán ahogy úgy éreztem, hogy minden lehetőséget megpróbáltam, kicsit felhúztam magam. Azt hiszem, ez vezetett ahhoz, hogy utánanéztem a magánkiadás lehetőségeinek és azt mondtam: majd én megcsinálom magamnak. Így jutottam ide.

– A legtöbb ember fejében többféle kép él a magánkiadásról, például egy olyan, hogy van egy gazdag, tehetségtelen valaki, aki sok pénzért kiadja azt, ami amúgy senkit sem érdekel. Kérlek, nyugtass meg minden kétkedőt: ez nem így van, igaz?
Jelen esetben biztosan nem. Gazdag tuti nem vagyok, tehetségtelen pedig nagyon remélem, hogy nem. Persze, van olyan módja is a magánkiadásnak, amikor megvalósul az általad említett eset. Én vállalom, hogy összesen 8000 ft-ot költöttem az egészre (plusz két postázás költsége) és majd rendes áron kell megvennem a saját könyvemet, de szerintem ez vállalható összeg. Szerencsém volt az ismerőseimmel. Volt segítségem a szerkesztéshez, véleményhez, a borítóhoz, mindenhez. Nem állítom, hogy tökéletes lett, de én elégedett vagyok vele. Nagyon sokszor átgondoltam, hogy belevágjak-e vagy sem. Akik olvasták, bíztattak, hogy igen, csináljam, mert megérdemli a történet a könyvet. Engem meg nem nagyon kellett unszolni

– Sokan mégis elítélik a magánkiadást, irodalmi berkekben meglehetősen negatívan tekintik, sőt, hallottam olyat is, aki egyenesen cikinek nevezte azt, ha valaki magánkiadásban publikál.
Én is úgy voltam vele még nagyjából 2 évvel ezelőtt, hogy ahhoz tényleg csak pénz kell, tehát bárkiből lehet ilyen módon „író”. Azóta többet láttam, sokat foglalkoztam a témával. Eljutottam arra a pontra, hogy úgy gondolom, nem biztos, hogy csak a tehetségtelenek választják a magánkiadást. Sokan mondják, hogy „aki tehetséges és jól ír az talál kiadót”. De kérdem én: ha a kiadók 90%-a azt írja vissza, hogy nem foglalkoznak velünk, bele sem olvasnak, akkor hogyan derülhet ki, hogy valaki tehetséges-e vagy sem? Hát sehogy. Úgyhogy nem ciki, hanem önálló lépés. Aztán pedig hiába a jó marketing meg a megjelent könyv, ha tényleg rossz az írás, valószínűleg nem lesz sikere. Ha pedig jó, akkor van az embernek esélye egy kis sikerre. Persze ennek sajnos az ellenkezője is igaz: lehet nagyon jó a könyv, ha a szerzőnek nincs legalább egy kiinduló olvasói bázisa, akik továbbviszik a jó történet hírét, akkor talán senkihez nem jut el a könyv az ismerősökön kívül.
Nekem ezzel is szerencsém van. Találtam néhány olyan barátot, jó ismerőst, akik megszerették annyira a történetet, hogy maguktól ajánlották fel, segítenek hírét vinni.

– Tehát: a szerkesztést, a korrektúrázást te, illetve az barátaid végezték el, a kiadó pedig vállalja a könyvek tördelését, a rendelések felvételét és postázását az olvasók felé, könyvesbolti terjesztés viszont nem lesz. Jól olvastam az Underground Kiadó oldalán lévő feltételeket, ugye?
Igen, teljesen így van. Azt hiszem, lehet könyvesbolti terjesztést kérni, természetesen plusz pénzért, mivel ők szolgáltatásokat nyújtanak. Amúgy mindent lehet tőlük kérni, bármiben segítenek, de ahhoz pénz kell. A 8000 ft az alapdíj. Ebben benne van, amiket említettél, de pl. az is beletartozik, hogy intézik az ISBN számot, igazítanak a borítón, ha csak keveset kell, elküldenek neked egy mintapéldányt, hogy megnézd, minden úgy van-e, ahogyan kérted.
A kiadónak van egy boltja a Nyugatitól nem messze, ott árulni is fogják, valamit a Könyvtárellátóban és még egy boltban kapható lesz, akikkel ők kapcsolatban állnak. Ja, és a bookline rendszerébe is bekerül, rajtuk keresztül is rendlehető lesz.

– E-book változat is elérhetővé válik?
Ez a része jelenleg még egy csöppet “titkos”  A kiadóval lenne lehetőség e-book változatra is leszerződni – ezt csak utólag tudtam meg, mivel feltétlenül papírformátumban gondolkoztam. Azóta viszont megkeresett valaki, akivel nagy reményeket fűzünk a további együttműködéshez, de erről még nem szeretnék nyilatkozni, mert még képlékeny a dolog. Ha minden jól megy, akkor lesz e-book változata is, a megvalósulás formája az, ami még nem biztos.

– Ahogy néztem, a moly.hu-n már nagyon sokan várják a regényt. Mi a titkod?
Erre nem tudok válaszolni Engem is meglepett a sok érdeklődő. De még mennyire! Arra számítottam, hogy azon a 10 emberen kívül, akikről tudtam, hogy szeretnék a könyvet, lesz talán még másik 10, akit érdekel. Erre épphogy felkerült a könyv, már 30-an jelölték, eltelt két óra és 50-nél tartottunk. Komolyan mondom, ültem a gép előtt, bámultam az egyre nagyobb számokat és könnyes szemmel csak azt ismételgettem, hogy “ezt nem hiszem el, ez hihetetlen”, és még most is így vagyok vele. Mára az érdeklődők száma meghaladja a 120-at. Hogy mertem-e ezt valaha remélni? Sosem fordult meg a fejemben ekkora szám. Csodálatos meglepetés volt! Hogy mi a titok? Nem tudom… Talán a borító – én imádom. Esetleg a téma, vagy az, hogy néhány olyan ember ajánlotta, akiknek sokan adnak a véleményére. Vagy ez mind együtt.
Ezek a visszajelzések kicsit nagyobb álmokra buzdítanak, mint amikre eredetileg vágytam, és tűkön ülve várom, hogy már ott tartsunk, hogy hány fogyott a könyvből. Nem a bevétel vagy a “hírnév” miatt, pusztán azért, mert tudom, hogy minden egyes példánynak annyira fogok örülni, mint minden moly.hu-s jelölésnek

– Cora Cormack megcsinálta, miért ne lehetnél te a következő? Felmerült viszont a téma – ami a leendő olvasóid érdeklődését felkeltette, a hagyományos kiadókét viszont nem. Drog, alvilág, kényszerített prostitúció, mindez magyar környezetben… Kétségkívül figyelemfelkeltő.
Nagyon sokszor a fejemhez vágták, hogy túl “rózsaszín”, amiket írok. Senki nem hal meg, mindenki boldog lesz a végére, és nincs igazi dráma. Hát, írtam olyat, amire egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy “rózsaszín”. Kemény volt, de közben mégis jó érzés. És közben arra is rájöttem, hogy a “real-life” történetek állnak legközelebb hozzám.

– Milyen kutatásokat végeztél eme komoly téma megírása előtt?
Konkrét “kutatásokat” nem végeztem. Nem titok, én is voltam fiatal, én is jártam bulizni. Ismertem olyan embereket, akik ismerték ezt a világot. Nem úgy, hogy ők lettek volna az egyik vagy a másik fél egy ilyen helyzetben, pusztán első kézből voltak információik arról, hogy hogyan is működik ez a dolog a való életben. Őket kerestem meg, és tőlük kérdeztem. Felépítettem magamban az egészet, lerajzoltam a helyszín alaprajzát, hogy ne hagyjak ki semmit. Ezek után kérdeztem rá, hogy az, ahogyan én elképzeltem, működhet-e a valóságban és megállja-e a helyét.

– Ha logikusan belegondolunk, ez is egy módja a kutatásnak. Zárásképp: Írónak, írópalántának vagy szerzőnek tartod magad? Magánkiadás kapcsán sokszor felmerül ez a kérdés.
Írónak semmiképpen, ahhoz én még kicsi vagyok. Most, hogy megjelenik a könyv, legyen inkább a szerző. Írok, mert szeretek írni, és mert mások szeretik olvasni, amit alkottam. Írok, mert néha nem tudnék nem írni, annyira “muszáj”.

– Köszönöm a beszélgetést

1281 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok

4 Hozzászólások

  1. Fábián Janka is magánkiadással kezdte és lássuk be, olyan dolgot alkotott, amire felfigyelt az ország egyik legnagyobb kiadója. Tehát szerintem erre Lyliának is megvan az esélye. Én bízom benne és kíváncsian várom a könyvét :)

  2. Nagyon érdekes gondolatokat mondott Lylia. Igaza van, a magánkiadás ma már nem csak a gazdag, önjelölt zseniké. És megértem, hogy a második pályázat meglepően rossz eredménye után más lehetőségeket keresett.
    Tényleg nagy kérdés, hogy hogyan lehet ma képbe kerülni, ha az ember írni akar. Pláne, ha nem szeretne vagyonokat költeni a dologra. Nem egyszerű.
    A sok érdeklődő pedig tényleg biztató. Reméljük, lesz belőle sok vásárló is :-)

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here