close
Könyvkritika

Könyvkritika: John Elder Robinson – Nézz a szemembe

Nezz-a-szemembe-konyvAsperger szindróma. Valószínűleg sokan hallottuk már ezt a kifejezést, de biztos akadnak közöttünk olyanok, akik nem feltétlenül tudják, hogy ez pontosan mit jelent. Apserger szindrómás – így már kicsit világosabb lehet a kép. Speciel nagy vonalakban tudtam, hogy ez a betegség mit takar, ismerek olyat, aspi (így becézik, ebben semmi sértő sincs), de mégis, teljesen üdítő élmény volt elolvasnom és magamévá tennem ezt a könyvet. A regény John Elder Robinson életét mutatja be, egészen a gyerekkorától kezdődően a felnőttkoráig. John negyvenéves volt, amikor diagnosztizálták nála az asperger szindrómát – korábban ugyanis még nem nevesítették ezt a fajta “betegséget”, a pszcihológusok pedig próbáltak rájönni ugyan a pácienseik problémáinak a mibenlétére, de érdemben nem tudtak segítséget nyújtani. A betegség szót direkt írom idézőjelben, mert idővel világossá vált az is, hogy aspinak lenni hátrányokkal, de előnyökkel is járhat – plusz, ők nem feltétlenül betegek, hanem egyszerűen másképp gondolkodnak, mint az átlag emberek.

„Tudtam magamról, hogy különc vagyok, de egyre inkább világossá vált számomra, hogy azok, akik ezt tartják rólam, és akik minden alkalmat megragadtak, hogy elmondják, mennyire elbaltázott az életem, saját maguk is elbaltázott életet éltek.”

Ebben az önéletrajzi ihletésű könyvben Elder leírja, hogy milyen volt az élete, a gyerekkorában, tinikorában és felnőttkorában az asperger szindróma mennyire akadályozta – vagy éppen segítette, – őt a boldogulásában. Nagyon részletes ez a regény, a stílusa pedig igazán olvasható. A legjobb az egészben az, hogy tökéletesen kirajzolódik a szerző alakja. Egy szerencsétlen kis srác, akinek az anyja őrült, az apja erőszakos, ráadásul őt magát különcnek bélyegezte meg a társadalom, aki semmire sem jó. Még az apjától is folyton azt hallotta, hogy börtönben fogja majd végezni. Mégis, mindennek ellenére John tanult, fejlesztette magát, rátalált a szerelem, gyermeke született és éli az életét. Harcolt, küzdött és diadalt ért el – ez a könyv pedig az ő lebilincselő történetét meséli el.

„Az autizmusról és az Asperger-szindrómáról szóló leírások többségében szerepel, hogy „nem akar kapcsolatot létesíteni másokkal” vagy „leginkább egyedül szeret lenni”. Mások nevében ugyan nem beszélhetek, de szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos érzéseimet: Gyerekként sosem akartam egyedül lenni.”

Még belegondolni is rossz abba, hogyan nőtt fel ez az ember. Gyerekkorában a többi gyerek kirekesztette őt, magányos volt, és mindezt olyan dolgok miatt, amikről nem tehetett. Olyan szépen levezette a könyvben az okokat, ami kapcsán még a többi gyerek reakciója is érthető. Az asperger szindróma egyik mellékíze például az empátia hiánya – mindezt egy csomó példán keresztül ábrázolta a szerző. Mint amikor gyerekkorában valaki azt mondta neki, hogy szép az a matchbox, ő egy totál másik dologról kezdett el beszélni. Utóbbi később sem változott, sokszor pedig azt sem értette, hogy a számunkra egyszerű társalgási formába hogyan kellene bekapcsolódnia. Például miért kellene megkérdezni egy ismerőstől azt, hogyan van a felesége? Hiszen ő mindezt logikusan látja: ha probléma van, arról a barátja úgyis beszámol. Ha nincs gond, akkor minek kérdezzen bármit is? Az alapvető társadalmi elvárások, és az etikettünk egy aspi számára követhetetlen/nem logikus, és nem azért, mert nem akarna részt venni bennem, hanem mert számára más elveken működik az agy. Ilyen egyszerű.

„Ha például valaki tolókocsiba kényszerül, azzal rendszerint türelmesebben és nagyobb odafigyeléssel bánnak, mert mindenki számára egyértelmű a „fogyatékossága”.
Senki még csak véletlenül sem mond nekik olyasmit, hogy „gyere, fussunk át gyorsan az út túloldalára!”. És amikor a mozgássérült nem rohan át, senki nem vágja a képébe, hogy „mi az, mi bajod?”. Nem, őket gondolkodás nélkül segítjük. Velem és az aspergeresek nagy részével viszont az a helyzet, hogy a külsőnkből semmi nem árulkodik arról, hogy a hétköznapi kommunikáció terén milyen hendikepesek vagyunk.Pedig ez a helyzet.Ezért aztán amikor valakit akaratlanul is megbántunk, máris jön a lesújtó vélemény: „Mekkora barom ez az ember!”
Valójában nagyon várom már azt a napot, amikor hozzám is úgy közelít majd mindenki, ahogy most a mozgássérültekhez.”

Az életút, amit John Elder bejárt, valami elképesztő. Hamarabb otthagyta a gimnáziumot, zenészekkel dolgozott együtt, ő tervezte a Pink Floyd lángoló gitárjait, majd játékokat tervezett és így tovább. Olyan jó volt látni, ahogy az aspenger szindróma adta pozitívumokat is, mint a koncentrálóképesség, magasabb fokú intelligencia és így tovább, szóval, mindezeket sikerült kihasználnia és a saját előnyére fordítania. Egy önéletrajzi ihletésű könyvnél mindig az a legfőbb kérdés, hogy elég érdekes-e a szerző élete ahhoz, hogy könyvet lehessen írni róla. John Elder élete kétségkívül annyira érdekes és izgalmas volt, hogy megérte ezt a megjelenést. Teljesen beszippantott, és a legjobban annak örültem, hogy nem a sajnálatot, hanem a csodálatomat váltotta ki a legtöbb esetben. Csodáltam őt az erejéért, a kitartásáért, azért a küzdeni akarásért ami ahhoz kellett, hogy a társadalom ugyanolyan hasznos részévé váljon, mint az egészséges emberek.

„Az volt az öcsém szokása, hogy bármit adtam a kezébe, azt egyből a szájába dugta. Mindent megevett volna. Amikor csípős tabasco szószt adtam neki, attól meg ordítani kezdett, mint a fába szorult féreg. Az öcsémnek köszönhetően tanultam meg, hogyan bánjak másokkal. Horkantyú pedig azzal, hogy az öcsém volt, megtanulta, hogy mit tegyen a szájába és mit ne.”

Értékelés: 8/10
Bármennyire is szerettem a könyvet, volt benne néhány üresjárat, mint amikor nagyon részletesen lett elmagyarázva egy-egy eszköz működése. Utóbb kiderült, ez is a betegségének a “számlájára” írható, de ez nem jelenti azt, hogy azon oldalak ne untattak volna. Ennyi az egyetlen hiányosság, amit felróhatok. Ritkán mondom ezt, de úgy érzem több és jobb lettem attól, hogy ezt a könyvet elolvastam. Most már jobban átlátom az asperger szindróma mibenlétét, a tolerancia fontosságát és így tovább. Ha valamilyen felemelőt és elgondoltatót szeretnél olvasni, a Nézz a szemembe neked való.

2950 <- Az összes oldalletöltés 7 <- A mai adatok
Tags : Kossuth Kiadó

8 hozzászólás

  1. Szia Tibi! Nem jól írod a cikkedben a betegség nevét. Az nem aspenger, hanem asperger szindróma :( Egyébként imádom a könyvkritikáidat (is) :)

    1. Köszönöm a jelzést, át is írtam helyesen. Annak meg örülök, hogy te is szereted a könyvkritikákat :)

  2. A témában én is olvastam hasonló könyvet: a Cifraárnyak és denevérek Axel Braunstól. Ő is aspergeres, de az édesanyja kitartásának hála elvégezte a középiskolát, később az egyetemet is elkezdi, mára pedig előadásokat tart a témában és könyvet ír. A cifraárnyak és denevérek a saját élettörténete, amelyben a saját szemszögéből írja le a gyerekkori élményeit, a családjához és az idegenekhez fűződő viszonyáról, illetve ezek formálódásáról az évek múlásával. Ha tetszett a Nézz a szemembe (bár ezt speciel nem olvastam, így nem tudom, mennyire hasonlíthat a két könyv), akkor lehet, hogy a Cifraárnyak és denevéreket is szeretnéd. :)

  3. Jó volt ezt olvasni. Szinte ugyanezt gondolom a könyvről. Régen olvastam már,de megmaradt bennem.
    Szívesen olvasnám a kritikádat Jodi Picoult: Házirend c. könyvéről!

    1. Hű, annyian mondták már, hogy olvassak Picoulttól, de valahogy sosem kezdtem még bele egy könyvébe sem. Szerintem még idő kell nekem, és változnia kell az olvasás szokásaimnak ahhoz, hogy megfelelően értékeljek és élvezzek egy Picoult könyvet.

  4. :) Ahogy a kritikáidat olvasom (feltett szándékom, hogy mindet el fogom, mert abszolút okosan fogalmazod meg őket, élvezhetően és színesen, nagyon jó, hogy eltaláltam ide), az első, ami kérdés gyanánt felmerült bennem, az, hogy Picoult hogyhogy nincsen?! :)
    Ugyanennyire szórakoztató irodalom-kategóriás, mint -szinte- az összes, amiket vesézel. Kellőképpen filozofikusak és csűrcsavartak ahhoz, hogy esetenként kiborítsanak.
    Úgyhogy tényleg várom, hátha…

    1. Csinálok egy 2015-ös olvasólistát 12 könyvvel, amit tutira el fogok olvasni (hű van ennek valami neve), és ígérem beleviszek egy Picoult könyvet. Aztán majd eldől hogy tényleg fekszik-e nekem. Kíváncsi leszek :)
      A dicséretet pedig nagyon köszönöm :)

Leave a Response