Keith – Egy igazán megrázó dráma

13

Már rég néztem ennyire drámai és megrázó filmet, mint a Keith, és meg is mondom, pont jól esett ebben a borongós, rossz időben. Ilyen egy igazi, szerethető és könnyfacsaró drámai film a fiatalokról, ami nem is akart több lenni attól, ami. Ezt úgy értem, hogy nem szolgálta ki Hollywood igényeit, nem varázsolta át az alkotást egy rózsaszín köddel teleszőtt filmmé, hanem megmutattott egy olyan brutális realitást, ami sajnos bármelyikünkkel megtörténhet.

A történet hősnője a csinos Natalie (Elisabeth Hernois), aki élsportoló, jó tanuló, szőke is, meg gyönyörű is, az ember pedig automatikusan azt hiszi, hogy az élete tökéletes. Natalie persze tudja, hogy nem az, de valamennyire elhitte, egészen addig amíg nem lett a labortásra Keith (Jesse McCartney), a nagydumás, bunkón viselkedő srác. Idővel, ahogy Natalie megismeri Keith-et, egészen megkedveli, hiszen a srác egy olyan oldalát is megmutatja a lánynak, amit másnak nem. Először kialakul köztük egy barátság, ami később átcsap vonzalomba, azonban kiderül, hogy Keith halálos beteg, ez pedig Natalie életét örökre megváltoztatja, a lány pedig alaposan átgondolja az életről szőtt képét. És innen leszek spoileres.

A legjobban az tetszett, hogy nem csak a film vége volt izgalmas, hanem az eleje és még a közepe is. Az, ahogy megismerjük Natalie világát, miközben Keithé darabjaira hullik, az csodálatos volt, leginkább azért, mert olyan szépen bemutatták Keith karakterét is. Tényleg egy jópofa, szerethető srác volt, aki a betegsége ellenére megpróbált valamilyen szinten teljes életet élni. És miközben minden iskolatársa azon morfondírozott, mi lesz jövőre, amikor befejezik a sulit, Keith tudta, hogy talán még a ballagást sem éli meg, ennek a dinamikája pedig olyan szépen volt bevezetve, amit jó volt nézni. Nem csak Natalie világa hullott darabokra, de valamilyen szinten az enyém is, hiszen az ilyen filmek után jólesik elgondolkodni a múlékony dolgokról, az időről és annak nem kihasználásáról. Persze, az olyan világmegváltó, “most másképp tekintek az életre” gondolatok pár óra alatt megszűnnek, mert az életünk rutinszerűen folytatódik, de az, ha egy ilyen film a szórakoztatás mellett képes arra is, hogy ilyen gondolatokat fogalmazzak meg magamban, az már eleve egy plusz pont.

Amiről még fontos beszélni a film kapcsán, azok az érzelmek, mert olyan mély érzelmi töltettel rendelkezett, amilyet ritkán látni máshol. Imádtam Keith küzdelmét, ahogy mindent megtett azért, hogy ne szeressen bele Natalie-be. Először csak azért akart a labor partnere lenni, hogy idegesítse a lányt, aztán szép lassan tényleg beleszeretett. Gyönyörű volt az út, amit ketten bejártak, az, ahogy Keithet szépen, lassan legyőzik az érzelmei és utat enged nekik, eközben Natalie is rájön, kit szeret igazán. És amikor eljöhetne a happy end, Keith kidobja a lányt, elűzi magától, és ez volt a film egyik legszomorúbb momentuma. És bumm, aztán jött a csodás vég, Natalie megváltozása, ahogy rájött arra, nem számít meddig lehet Keithhel, csak vele lehessen. Csodaszép volt az út, amit ez a két fiatal bejárt. Képzeld el, hogy megtalálod életed szerelmét, akivel csak pár boldog napotok lehet, mert a párod halálos beteg, eközben folyton attól rettegsz, mikor jön el a vég. A párod pedig nem tud nyugodtan eltávozni, mert tudja, hogy egyedül maradsz. És mégis együtt maradtok, mert az idő, amit együtt töltötök, szinte mindent megér. Még elképzelni is rossz, igaz? És az, ahogy Natalie végig Keith mellett állt, egészen a végig, hú, az nagyon szép volt.

Szerencsére nem csak a történet volt erős, hanem minden más is. Volt egy csomó szép kültéri jelenetünk, és egy rakat csodás, kisvárosi idillt idéző tájunk, ami egy jó nagy adag életet és realitást lehelt a történetbe. Tetszettek a zenei betétek, az a szomorkás dal még mindig cseng a fülemben. Jesse McCartney pedig jó választás volt a főszerepre, de sajnos nem sikerült kitörnie a szépfiú imidzsből, itt legalábbis arra utalok, hogy a film nem ma készült, de nem lendített annyit a srác karrierjén, amekkorát kellett volna. Sajnos Elisabeth Hernois se lett nagy sztár, pedig a Point Pleasant – Titkok városa című sorozat után itt is maradandót alakított.

Értékelés: 10/10
Mostanában egyre ritkábban osztok tíz pontot egy filmes vagy sorozat-epizódos produktumra, így elhihetitek, ha maximálisan értékelem, akkor tényleg mennyire megindító és szerethető film volt. Sőt, talán az is árulkodó, hogy nem emeltem ki a negatív pontjait, pedig itt is voltak, például a közhelyesen idegesítő “hősnő pasija vagyok, akit dobnak, mert..” karakter, de annyira elnyomta őket az igazi történet, Keith tragédiája, hogy nem is érdemes szót fecsérelni a gyengeségekre. A film vége pedig az egyik legjobb volt, amit valaha láttam: igaz, hogy Keith meghalt, de Natalie élete örökre megváltozott. Csodálatos volt, nemsokára újra kell majd néznem.

9078 <- Az összes oldalletöltés 3 <- A mai adatok
Share.



13 hozzászólás

    • Nahát, ezt a filmet még nem láttam. Én akkor ezt fogom megnézni majd most hétvégén, ha pedig végignézted a Keith-et, várok egy véleményt – úgyis el “””kell””” még olvasnod a spoiler utáni részletet :)

    • A lényege majdhogynem ugyanaz a kettőnek. A Séta a múltba azért jó, mert Nicholas Sparks regénye alapján egy csodálatos filmet készítettek, a Keith pedig azért jó, mert egy független, nem agyonreklámozott, de mondanivalóval rendelkező zseniális alkotás.

      • Köszi a tippet, majd meg is nézem. Amint befejeztem a novemberi Sorozatok Világa szerkesztését legalább 1-2 napig lazulok majd :)

  1. Ezt a filmet még a megjelenése idején, 2008-ban láttam először. Azóta sokszor megnéztem már, a napokban is eszembe jutott. Azt hiszem, gyorsan le is szedem, még ma újra megnézem. Kell egy kis érzelmi feltöltődés, mégha negatív is.

  2. Azt hiszem ma szőrösszívű vagyok…bár nem hiszem…Szóval az történt hogy megnéztem egyszer a filmet..és semmit nem éreztem..na mondom oké valamiért nem kötött le elsőre megnéztem még egyszer..tényleg odafigyeltem rá. Másodjára a búcsúzkodós jelenetnél 1 kicsit bekönnyeztem de nem sírtam,semmi. Aztán elgondolkoztam én aki lány és érzelgős ember lévén sírt már jó pár filmen most hogy-hogy nem érintett meg ez a film? Mi volt a baj?
    Aztán rájöttem…nem tudtam megkedvelni Natalie-t egyszerűen semleges volt számomra.Néha már-már idegesített is. A végére egy hisztérikának láttam aki bunkózott mindenkivel pedig sem a pasija sem a barátnője nem tett neki semmi rosszat sőt aggódtak érte. Kieth 2. nézésre lett szimpatikus számomra. Igazából 1 csomó mindent nem értettem a filmben és a befejezés sem tetszett… Ha még plusz kb. 10-15 percig láthattam volna Kieth olyannak amilyen ő valójában, jó a haldoklását nem hiányoltam de úgy mégis valamit még Natalieval meg Kieth-szel akkor talán megmozgat a film de így nem ez történt. Sajnos.
    Engem milliószor jobban megmozgatott,megérintett pl. A séta a múltban vagy a Hallgass a szívedre(ezt NAGYON ajánlom mindenkinek) vagy épp amit a héten láttam századszorra az Édesek és Mostohák esetleg a PS.:I love you és még sorolhatnám.
    Ez a film nálam max 4 pontot kapna. :(

    • Igen, azt nem is írtam bele a kritikába, hogy mennyire sok múlik azon, hogy szimpatizál-e az ember Natalie-val. Nálam a színésznő miatt helyzeti előnyből indult a történet, mert nagyon szerettem a Titkok városában, de nekem például tetszett a karaktere, meg az egész felépítése.

      Az pedig, hogy szőrösszívű lennél butaság, egyszerűen nem váltotta ki belőled azt az érzést, amit belőlem vagy másokból. LEhet, hogy én vagyok a hibás, mert a spoileres szöveg előtti résznél leírtam, hogy Keith halálos beteg, és így tudtad, mi lehet, pedig a film lényege az, hogy csak a vége felé derül ki, és így válik világossá a néző előtt az, mit és miért tett a srác.

    • A Hallgass a szívedre tényleg jó, ma néztem meg. Ha mindenképpen sírni szeretnék, akkor A nővérem húga a tuti befutó.

Leave A Reply