Stéphane Servant – Tűzkeresztség

0

Először a kezembe sem akartam venni ezt a könyvet, hiszen a borító alapján nem volt túl szimpatikus. Aztán mégis erőt vettem magamon, elolvastam az első oldalt és valahol a közepén, utána pedig sprinteltem a könyvtároshoz, papírt aláír, húzás haza és irány a könyvolvasós fotelem. Mert ez a könyv ilyen, a kezembe vettem és nem tudtam letenni. Az Éhezők Viadala óta nem ragadott magával ennyire egy könyv sem, pedig az utóbbi időben egyre többet olvasok. A Tűzkeresztség pedig egyértelműen az egyik legjobb könyv volt, amit valaha olvastam. Azt hiszem ideje lesz több francia irodalmat olvasnom, hiszen az örök kedvencem, a Soha, sehol senkinek is egy francia írónő könyve.

Na de térjünk vissza a Tűzkeresztségre. Történetünk főhőse Frederic – avagy Coco, – aki Franciaországban él, és éppen arra készül, hogy beálljon egy bandába, ami az arabok elleni utcaharcban érdekelt. Fréderic elmeséléseiből kiderül, miért hiszi azt, hogy a más bőrszínek megölése az egyetlen kiút arra, hogy a lelke megtisztuljon, és elfogadhassa édesapja öngyilkosságát. Az apja ugyanis azután halt meg, hogy egy arab bevándorló “elvette” a munkáját. Éppen egy fegyveres összetűzésre indulna, amikor beteg nagymamája felhívja őt, aki Spanyolországba tart meghalni, Coco pedig, – ahogy a nagyanyja becézi, – vele megy, avagy próbálja őt visszatartani. És nem is sejti, hogy az utazás mennyire megváltoztatja az egész életét. Remek társadalomkritika ez a könyv, hiszen a fő témája az illegális bevándorlók és az európai emberek ellentéte. Magyarországon is egyre égetőbb kérdés a külföldi illegális munkavállalók jelenléte, Francia és Spanyolországban azonban egyre komolyabb méreteket ölt az ellenségeskedés. Erre próbál rávilágítani ez a könyv, és azt mutatja be az olvasónak, hogy mi is zajlik az általunk oly nagyra tartott Nyugat-Európai országokban. Innentől pedig spoileresen folytatom, aki nem olvasta még a könyvet, szerintem ne lőjje le magának a poént.

A könyv legjobb részének a társadalomkritika mellett a Coco és a nagymama, Pepita közötti kapcsolatrendszert tartom. Annyira aranyosak voltak együtt, a lázadó megnem értett unoka, és az eszét lassan elvesztő nagymama utazása egy Spanyolországi kisvárosba azért, hogy az út végén Pepita nyugodtan halhasson meg, a Guadalquivir folyó torkolatánál, ott, ahol felnőtt és leélte az egész életét. Végig megvolt egyfajta szomorkás hangulata a könyvnek, hiszen tudtuk, Pepita meghalni indul, és ahogy Coco végig vele tartott az út során, az volt, amikor könnyeket csalt a szemembe.

Az, ahogy a rasszista Fréderic és az arab segítőik közötti találkozás megtörtént, rendkívül megható és egyben tanulságos is volt. Megismerhettük Coco női “párját”, a Marokkóból elszököt Kenia személyében, és a lány látásmódja és szavai nem csak Cocót, hanem az olvasót is rádöbbenthették a rendszer hibáira. És ezek a több oldalra elnyúló párbeszédek, tele olyan társadalomkritikával, amik napjainkban bármelyik országban érvényesek lennének, nos, ezek adták meg az igazi ízét ennek a történetnek. Ettől lett olyan jó ez a könyv, amilyen. Külön pacsi az írónak azért, mert a végén semmi sem lett happy end. Nem tudtuk meg mi lett a marokkói anya-fia párossal, Fréderiqe javítóintézetbe került, de legalább Pepita ott tudott meghalni, ahol szeretett volna. És többek között ezért tetszett ennyire ez a könyv.

Értékelés: 10/10
Tökéletes olvasmány, és igazából bárkinek ajánlanám. A borító alapján pedig tényleg ne ítéljen senki, ez a könyv úgy tökéletes, ahogy van. És szerencsére nagyon rövid is, és ennek ebben az esetben nagyon örültem.

847 <- Az összes oldalletöltés 2 <- A mai adatok
Share.



Leave A Reply