Glee – Véget ért a második évad

    12
    Oszd meg!

    Szerda óta már háromszor néztem meg ezt az epizódot, de még mindig nem tudtam betelni vele. Végre, megint megvolt az igazi, Glee érzés, amit egyes-egyedül csak ez a sorozat adhat meg nekem. Igen, tudom, hogy elfogult vagyok, mert még mindig pontosan látom a sorozat hibáit és előnyeit egyaránt, de most a mérleg az utóbbi oldalára dőlt el.

    Ugyan sokan mondják, hogy az eredeti dalok megalkotása nem jó ötlet, én ezzel nem értek egyet. Az eddigiek közül nekem speciel az összes tetszett, és hetek óta a Lights Up The World áll a hallgatólista élén, még csengőhangnak is azt állítottam be, és mindig, amikor hívásom érkezik, egy kicsit a kezemben tartom a telefont, mielőtt felvenném, vagy úgy teszek, mint aki nem tudja, hogy hol is van a készülék… Az meglepett azonban, hogy a Vocal Adrenalin is eredeti dallal készült. Engem speciel nem zavar tehát, ha az összes nagy versenyre eredetiséggel támadnak, hiszen úgyis minden epizódban vannak feldolgozások, nagy katarzist okozó dal-élmények, és ha néha megalkotnak valami eredetit és újat, az mindig jó. Hovatovább, számomra még mindig a Lea Michele-féle Get it Right 2011 legjobb dala. Az eddigi megmérettetések közül ez tetszett talán a legjobban, a srácok fellépése itt ütött talán a legjobban. A Light Up The World az egyik leginkább feelgood előadás volt a sorozat történelmében. A srácok arca, a közönség reakciója, az, hogy mennyien kaptak szólót a szereplők közül, különösen pozitív élmény. Nem is tudtam, hogy Heather Morrisnak ennyire jó hangja van, gyakrabban énekelhetne, a Tik-Tok például jobban tetszik tőle, mint Ke’dollarsign’há-tól :)

    A Pretendinggel kapcsolatban pedig, nevezzetek hülyének vagy túl romantikusnak, de amikor Rachel és Finn egymásra nézett, az ajkaik közelítettek, és megtörtént a nagy csók … az a csend, ahogy a kamera körözött körülöttük … hát valami mesés volt. Nem hittem volna, hogy Klaine első csókját felül lehet múlni, hát, tévedtem. Igazságtalannak tartom azt, hogy emiatt nem jutottak be a top10-be. Ráadásul, a tavalyi előadáshoz képest a Vocal Adrenalins sehol sem volt. Charice ugyan jól énekelt, de ennyi. A koreográfia, a megszerkesztettség, sehol sem volt a Bohém rapszódiához képest. Tavaly jogosan nyert a Vocal Adrenalin, idén már nem. Őszintén bízom benne, hogy jövőre már a New Directions diadalmaskodik!

    Amikor megtudtam, hogy New York-ban forgatnak majd, már előre örültem, hiszen imádom ezt a várost, az egyik nagy álmom, hogy eljuthassak oda. És el is fogok :) Az ottani jelenetek frenetikusak voltak, már csak emiatt is megérte ezt a finálét elkészíteni. Rachel és Kurt duettje a broadwayen imádnivaló volt, hihetetlen mennyire jól hangzanak együtt. Még Will szólója is tetszett, jól állnak neki az efféle dalok, le is szedem a debütáló albumát, Summer rain ide vagy oda :) Amúgy, az egész epizódban látszott a háttérben dolgozók profizmusa. Amikor Will sétál éneklés közben a sorok között, és hátulról megvilágítja a reflektor és hullámzik az inge, vagy amikor Finn meglátja Rachelt a buborékon keresztül, egyszerűen mesés megoldások voltak. A Finn&Rachel csók kivitelezése pedig vágási, megszerkesztettségi szempontból kitűnő volt!

    Azért volt pár momentum, aminél a fejemet csóváltam az epizód közepette. Blainet például most először vágtam volna pofán. Ahogy tartja a kezét, ráhajtja a fejét, az a nézés, az a lányos beszéd … mindennek az ellentéte, ami miatt Blaine karaktere az egyik favoritom lett. Nem így kellett volna kimondani, azt, hogy “Szeretlek“. Mindenesetre, Kurt Hummelnek volt egy nagyon jó éve, ennyi elég is volt belőle, belőlük, jövőre remélem másra koncentrálnak majd. Ami még bökte a csőröm, az Quinn. Tényleg vártam volna valami katarzist, nem azt, hogy egy hajvágással elintézzék a bajait. Most komolyan, levágatta a haját és máris minden rendben van? No meg, elég hamar összehozták a dalokat, a koreográfiát…

    Mint ősrégi Glee-fan, látom, hogy a második évad tele volt kissebb-nagyobb hibákkal. Az epizódok minősége igencsak hullámzó volt, de. Mindennek ellenére, boldog vagyok, amiért létezik ez a sorozat. A dalai sok esetben meghatározó elemei  az életemnek, ha szomorú vagy éppen vidám hangulatomban vagyok, mindig tudom, hogy melyik glee-songhoz kell nyúlnom a kívánt hatás eléréshez. Ráadásul, még mindig ez a legjobb sorozat a palettán, a legnagyobb kedvenc, amit akárhányszor képes lennék újranézni. Igen, gyengébb volt mint az első évad, de még így is zseniális. És tényleg “csak” pár dolgon kellene változtatni. Ne szedjék szét Finchelt és Klainet, velük már foglalkoztak eleget. Legyenek előtérben az eddig hanyagolt szereplők, több szólót Tinának, Mercedesnek és Laurennek. Puck farkát varrják vissza, Brittany menjen azon az úton, amin az utóbbi pár részben, Quinnél pedig döntsék el, hogy merre haladjon a karakter. Őszintén bízom benne, hogy a jónak ígérkező Mercedes-Sam vonalat erősíteni fogják, és hogy Sue karakterével is tudnak majd mit kezdeni. Nagyon bízom a harmadik évadban, remélem a nyáron összekapják magukat az írók :)

    Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Félbeszakítom a válaszadást

    Please enter your comment!
    Please enter your name here